Szamizdat blog. BDK írásai a Beszélőben 1990-től - Könyvkiadás, sajtó, második nyilvánosság

magyar szamizdat blog

Kisebbségi vödör

2016. január 02. - bdk

Kisebbségi vödör


„Természetes elvárás, hogy a magyar kisebbségnek az anyaország kormányához és nem pedig annak nemzetrontó ellenzékéhez kell lojálisnak lennie.”
Egy szónok

Könyörgöm, akasszuk fel!

Nyár van.

Mit nyár: kánikula, forróság, dögletes hőség. Minden normális ember nyakig ül valami hűs vízben, aztán hideg söröket iszogat, s megint lubickol. Csak a hülye író ül ilyenkor a város katlanában, s igyekszik eleget tenni bizonyos elvárásoknak. Például annak a felkérésnek, amelyet az egyik nagy múltú („és kis jelenű” – tenné hozzá az író cinikus barátja) napilap szegezett szembe vele: nyilatkozna már valamit magyarság és ezredforduló, felelősségtudat és írástudás, magyar ember és mitérha, no meg kisebbség és egyáltalán vonatkozásában pár flekken. A nagy múltú lap szerkesztőségének ezen ákciója (e szó itt használt jelentésére még visszatérnünk érdemes) bizonyos mértékben a hóhérakasztás gesztusára emlékezteti az írót, aki tavaly ilyenkor hasonló ákciót ötlött ki: körbelevelezte író-szerkesztő kollégáit Trianonon belül és kívül: írnák meg egy gyűjteményes kötet számára, mi a véleményük ezredforduló és felelősségtudat, ember és magyar mitérha, no meg kisebbség és egyáltalán vonatkozásában. Na már most: ha egyszer maga is másoktól tudakolta ezt a felelősségtudatos kisebbségi mitérhát, akkor azért tette nyilván, mert ő nem tudta a választ. És ha nem tudta a tavalyi nyári melegben, akkor aligha tudja az idei napszúrásos, gutaütéses kánikulában sem, pláne, hogy időközben egy kicsit rádőlt a Birodalom.

Mégis érzi, nem kellene elbliccelnie a megtisztelő felkérést, össze kellene vakarni azt a kis maradék hivatástudatot, s nyilatkozni bölcsen, kicsit talán kisebbségi magyar gerincet ropogtatva, hogy azt mondja: anyanyelv és megmaradás, gyökér és hagyomány, viharverten és herderi átok dacára, megfogyva bár, de törve nem, mert közös haza a magasban, és különben is tizenötmilliónyian, meg hogy korábban nem volt szabad, de most már igen, sőt, az anyaország odanyúlt a hónunk alá, újjé! (vagy hogy éppen nem nyúlt még eléggé oda, brühühű!), meg hogy majd a határok lebegtetős spiritualizálódása és keresztül-kasul való átjárhatósága úgy is mint európaiházasodás, de nem a hátsó udvaron át, hanem bele egyből a tisztaszobába, mert most már a nagyhatalmak is, hogy csak a kisebbségeken át, és egyáltalán.

Az író tudja, menne ez szinte magától, az írógép, mint okos ló, irányítás nélkül beletalál az európaházba és a tizenötmillióba, oda sem kell figyelni szinte. De valahogy mégis úgy érzi, ez sem lenne igazán ínyére, mert tele van a hóna alja a sok mitérhával… Meg az efféle akciókkal, melynek – kisebbségi! – jelentését az író Szlovákiában tanulta ottani magyaroktól, még a „Tűzön-vízen át a Szovjetunióval”-korszak CSEMADOK-os terminológiájából: ott és akkor a lepényevéstől az akadémikusok szimpozionjáig, a zsákban futástól és tombolától az esszépályázatig minden akciónak minősült, író-olvasó találkozóra gyülekezvén a „Kultúr” előtt egy „ jó palóc” oda is sodródott a kis csoporthoz: „Lesz válámi ákció?” „Lesz!” – válaszoltak az ott állók kórusban. Ez elég volt neki, benyomult a terembe anélkül, hogy tudta volna, néptáncverseny vár-e rá vagy egy nyugalmazott alezredes élménybeszámolója a ’68-as szocialista összefogásról.

Tehát: ákció, akasszunk hóhért? Akkor már inkább az agyonidézett anekdota egyszeri hőse, aki imigyen mondta el életrajzát: született a Monarchiában, iskoláit az első Csehszlovák Köztársaságban végezte, Horthy Magyarországában nősült, és a Szovjetunióban születtek gyerekei. „Akkor maga bejárta a fél világot” – lelkendezik a kérdező, mire az öreg lehűti: „Ugyan kérem, életemben ki nem mozdultam Munkácsról, most pedig – írta tovább a történelem az anekdotát – a független Ukrajnában kapom a nyugdíjamat.”

Füstbe ment autonómia

Hogy ez a független és szabad és demokratikus Ukrajna kit mi jóval és mi rosszal kecsegtet, nehéz lenne megjósolni. Annyi azonban máris nyilvánvaló, hogy a Birodalom kisebbségi csöbréből most Ukrajna kisebbségi vödrébe csöppent a kárpátaljai magyarság. És ahogy a háromszázmilliós állam megtehette, hogy a „népek barátsága” nevében terjessze a nemzeti nihilizmust, úgy az ötvenmilliós új államot sem kényszerítheti semmi arra, hogy kis nemzetiségeinek különleges jogokat biztosítson. A nemrégiben megjelent dokumentum, UKRAJNA TÖRTÉNETE A NEMZETI KISEBBSÉGEKRŐL is amolyan nesze semmi, fogd meg jól ízű, az egyenlőség és demokrácia levében alaposan megáztatott szöveg, amely eléggé képlékeny és többértelmű ahhoz, hogy az érdekeltek és a hatalom kétféleképpen foghassa fel. Izgalmas már magának a nemzeti kisebbségnek a definíciója is a törvény 3. cikkelyében: „A nemzetiségi kisebbségekhez Ukrajna azon állampolgárainak csoportjai tartoznak, akik nem ukrán nemzetiségűek, s kinyilvánítják nemzeti öntudatukat és egységüket.” Hogy vajon mit ért a törvény a nemzeti öntudat és egység kinyilvánításán, arról nincs szó. Például az anyanyelv birtoklása és használata vajon öntudat-kinyilvánításnak minősül-e? Avagy csak akkor számíthatja bárki is magát nemzetiséginek, ha ezt a tényt nagygyűléseken vagy nyilatkozatokban teszi közzé? Vagy kötelezően csatlakozik valamely nemzetiségi szervezethez? Vagy táblát hord a nyakában: magyar, román, ruszin vagyok. Vagy egyfolytában népviseletben jár? Netán valamelyik nemzet szimbólumát varratja az ingére, pl. zsidók a sárga csillagot?

Hasonlóan nehéz értelmezni a törvény további megállapításait is. Ezek részletes taglalása helyett két momentumra érdemes még kitérni. Az egyik, hogy a törvény következetesen csak megenged, de nem ír elő. Megengedi, hogy – pl. – „ott, ahol egy bizonyos nemzetiségi kisebbség képezi a lakosság többségét, az állami szervek, társadalmi egyesülések, valamint vállalatok, intézmények és szervezetek munkája során az ukrán állami nyelv mellett a kisebbség nyelve is használható.” Használható, de nem használandó. Azaz Beregszászban egyetlen hivatalnok vagy gyárigazgató sem kötelezhető arra, hogy birtokolja „a többségben lévő kisebbség” nyelvét. Pista bácsi beszélhet magyarul, ha bemegy a tanácsba, de senki sem köteles ezt meg is érteni.

Másik jellemzője a nemzetiségi törvénynek, hogy nem ismeri a kisebbségek semminemű önigazgatási, önkormányzati vagy önrendelkezési jogát, legkevésbé az adminisztratív-territoriális autonómiát. Mint e hasábokon ez év tavaszán beszámoltunk róla: Kárpátalja lakossága 1991. december elsején az összukrajnai népszavazáson nemcsak elnököt választott, és nemcsak a független Ukrajnára szavazott, hanem hatalmas többséggel (80 százalék fölött) megszavazta Kárpátalja különleges önkormányzati státusát, a Beregszászi járásban élők pedig ennél is nagyobb arányban (90 százalék körül) voksoltak a Magyar Autonóm Körzet megalakítása mellett. Nos, akiknek ezek után bármilyen vérmes reményei lettek volna, akár Kárpátalja különleges státusát, akár a magyar autonómiát illetően, azokat hideg zuhanyként érhette ez a törvény, amely ilyen alakulatok létrehozásának lehetőségéről nem akar tudni. (A korábbi autonómiatörekvésekkel szemben is az volt a hatalom legnyomósabb érve: Ukrajna alkotmánya nem ismeri a közigazgatási-territoriális autonómia fogalmát, tehát ilyenek létrehozása alkotmányellenes. Kell-e mondanunk, hogy ha egy konkrétan a kisebbségekkel foglalkozó törvény sem ismer ilyen lehetőséget, akkor az hiányzik az új alkotmánytervezetből is!)

A törvényben azonban mégis előfordul egyszer az autonómia szó, mégpedig „kulturális autonómia”-ként. Ám ezen sem azt értik, amit a magyarság szeretne: egyfajta személyi elvű intézményes önkormányzatot, amely a magyar művelődés teljes rendszerét (iskolákat, egyesületeket, művelődési házakat, sajtót, színházat stb.) függetleníthetné, önállóvá tehetné, hanem pusztán azt, hogy az állam minden nemzetiségi kisebbség számára garantálja „az anyanyelv használatát és az anyanyelvi oktatást… a nemzetiségi kulturális hagyományok fejlesztését, a nemzeti jelképek használatát, a nemzeti ünnepek méltatását…” Persze, amikor Erdélyben magyar iskolákat zárnak be, és Szlovákiában életveszélyes a magyar Himnuszt énekelni, akkor mindezek a jogok értékelhetőek ugyan, de mint eddig, továbbra is arról van szó, hogy a magyar iskoláknak csupán az oktatási nyelve lesz magyar (és nem lesz önálló nemzetiségi tanterv), hogy valamennyi magyar intézmény a megfelelő állami struktúra kereteiben működik (pl. egy magyar falu művelődési házának munkáját a járási – nem magyar! – elöljáróság hagyja jóvá ahelyett, hogy lenne egy területi magyar művelődési főosztály stb.), s így bármilyen nemzetiségi kezdeményezés különböző okokra való hivatkozással bármikor megakadályozható vagy korlátozható.

A törvény által biztosított „kulturális autonómia” tehát némi túlzással csak annyit jelent, hogy lenghet a trikolór, augusztus huszadikán lehet mulatni, és akár éjjel-nappal szólhat a Himnusz–Szózat–Székely Himnusz. Ez némileg emlékeztet egy néhány évvel ezelőtti – ugyancsak szlovákiai – ellenakcióra, amikor valamelyik állami vezető kifejtette: a CSEMADOK táncoljon és szavaljon, de ne politizáljon.

Konvertálhatatlan kisebbség

Az írónak egyik szeme sír, a másikat meg behunyja. Amelyik sír, az amiatt, mert tudja: ezek a szűkösen mért jogok nem elegendők a magyarság megtartásához. A katasztrofális gazdasági helyzet, a fel-feléledő ukrán vagy ruszin nacionalizmus továbbra is ezreket-tízezreket fog áttelepülésre kényszeríteni: a magyar értelmiség lassan elhagyja Kárpátalját. Csak egy látványos gazdasági felfutás és a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban gyakorlott pozitív diszkrimináció tudná ezt a folyamatot feltartóztatni. Az író tudja, egyikre kisebb az esély, mint a másikra. Az ukrán jóléti állam és a kisebbségnek a többséggel szembeni előjogai hihetetlenül távoliak a jelen társadalomtól.

Másik szemét az író azért hunyja be, mert fél meglátni sok olyasmit, amivel az anyaország kecsegteti. Amikor legutóbb kinyitotta, épp azt látta, hogy Magyarország két legmagasabb közjogi méltósága a sajtó hasábjain levelezik egymással, meg azt, hogyan csinál kedvenc szociológusa majmot kedvenc irodalomtörténészéből, aki egy gyenge pillanatában hatalmával élve nem kezdeményezi-e majd a Mozgó Világ betiltását. (Jó poén lenne!) Aztán meg azt veszi észre szegény kisebbségi író, egyre többen azt várják tőle, kötelezze el magát az anyaország kormánya mellett. Ez elvárható a kisebbségek hóna alá való permanens nyúlkálás után, nemde?

Az író tehát elmegy egy vidéki nagyvárosban szervezett rendezvényre, ahová – különös tekintettel a hóna aljára – meghívták, s ahol aztán többször is emlegetik őt, mint a Kárpát-medence magyar kisebbségét, aki jaj de jó, hogy itt van, legalább hallja, amit kell. Az öröm a „jaj de jó” hangoztatói részéről jogos, mert a rendező intézménynek éppen a számos konvertálhatatlan valutájú országból érkező magyar kisebbségre való hivatkozással sikerült néhány alapítványt és intézményt megpumpolnia. Más kérdés, hogy útiköltséget téríteni azért mégis vonakodnak, s hogy a reggeli nem tartozik bele a meghívottak „teljes ellátás”-ába. Az író mégis jól érzi magát reggeli nélkül is, legalább éhgyomorra hallhat olyasmit, egy új lap még újabb főszerkesztőjétől például, hogy „Az idegen – szép” kiállítás helyett „A magyar – szép” című tárlatot kellett volna megrendezni. (Az író arra gondol, a szónok bizonyára magát állítaná ki legszívesebben mint fő szép magyart.) Meg azt hallja, ugyanettől a főszerkesztőtől, akinek lapja állítólag nyitott lesz minden irányzat előtt, hogy a nemzetközi írószervezet magyar elnöke egyszerűen hazug. Egy másik szónok „a mi fajtánk”-ról beszél, s bizonygatja, hogy a világszervezet, amelyet itt most képvisel, s amelynek elődje a Kádár-rendszer hűséges kiszolgálója volt, most azért nem válhat a keresztény kurzus és népnemzeti tendencia elkötelezettjévé, mert Magyarországon nincs keresztény kurzus és népnemzeti tendencia. Az egészet a mocskolódó liberálisok találták ki, akiknek egyébként sincs semmi közük az igazi liberális eszmékhez, egyszerűen nemzet- és hazaárulók.

Az író újra behunyja szemét, befogja fülét és száját is, mint a három majmok, elzárja a tévét és a rádiót, kidobja az összes újságot, s bosszankodik, miért is hagyta, hogy újra a hóna alá nyúlkáljanak. Ő kívülálló, ő kisebbségi, konvertálhatatlan öntudattal, miért is csalogatják ilyen kelepcékbe. Inkább maradt volna otthon, olvasgatott volna a hűs szobában valami klasszikusat, görögöket talán.

És ekkor támad egy szörnyű víziója: magát látja, amint nyúl egy könyvért. Göncz Árpád: Magyar Médea. De mire leveszi a polcról, már ez áll a fedőlapján: MAGYAR MÉDIA.

Megjelent: Beszélő hetilap, 34. szám, Évfolyam 4, Szám 33

Ajánlom még:

A bejegyzés trackback címe:

http://magyar-szamizdat.blog.hu/api/trackback/id/tr68226594

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.