Ideiglenes tartalom: BDK írásai a Beszélőben 1990. és 1996. között - Később tematikai nyitás várható

magyar szamizdat blog

Mégis, kinek a státusa?

2016. április 18. - bdk

Mégis, kinek a státusa

Balla D. Károly - Beszélő, 2001

A közérzet minősége nemcsak azon múlik,
hogy mire látunk ki, hanem azon is, hogy honnét.
(Déry Tibor)

– egy manzardőr feljegyzéseiből: a 2000. esztendő –

 

Többször leírtam már: Ungváron lakom, a Várhegyen. Apám szerint a kertünkben ér véget a Kárpátok. Igaza lehet, mert ha a vár bástyájáról észak felé nézek, azt látom, hogyan halmozódnak egymásra a hegyek végig a folyóvölgyben, ha viszont padlásszobámból („manzárd”) dél-délnyugatra vetem a tekintetem, szinte lábam alatt csordogál az Ung, s azon túl már az alföld sok száz mérföldje... De szemem hiába meresztem: a horizontot lezáró otromba sorházak válla fölött csak úgy leshetek át, ha otthagyom az ablakot, íróasztalomhoz ülök, bekapcsolom a rádiót, a tévét, a számítógépet, körberakom magam lapokkal és könyvekkel. Szól a zene, csörög a telefon, jönnek-mennek a drótpostán a levelek. Bejön a nagyvilág, és én cserében kitárulkozom előtte. Nem, nem kockáztatok semmit. Nem vagyok hazardőr. Manzárd-őr vagyok, aki rászokott az őszinteség drogjára...

Január

Gusztustalan volt ez az újévezredesdi. Mennyi fölösleges felhajtás, lihegés, hány magatevő pojáca!

Ki nem állhatom az ünnepeket. Soha nem is vonzódtam különösebben hozzájuk, még gyerekkoromban se (ó jaj, azok a jeles alkalmak a nagymamánál!), most meg kifejezetten viszolygok mindenféle ilyesmitől. Leginkább a kerek dátumok riasztanak. Őszintén szólva baromságnak tartok minden jubileumot, centenáriumot, millenniumot. Az égvilágon semmi értelmük. Csak azért, mert 10-es számrendszerben számoljuk az éveket, és ezért időnként nullák állnak a számok végén? A hónapokat viszont 12-es számrendszerben tartjuk nyilván, így a 144. vagy az 1728. hónapban is ünnepelhetnénk (122, 123). A hét napjai 7-es számrendszert alkotnak, miért nem ünnepeljük hát soha a 16 807. hétfőt, holott ez igen jeles szám: 75?

A 2000. év körüli szenzációzást is nagyon rühelltem, de talán még ennél is jobban zavart, amikor „Jézus Krisztus születésének 2000. évfordulóját” emlegették. Először is azonnal az émelyítő Lenin-évfordulók jutottak eszembe. Aztán meg azok a tudományos igényű vizsgálódások, amelyek szerint Jézus, ha élt egyáltalán, akkor vagy pár évvel korábban, vagy néhány évvel később látta meg a napvilágot. Más-más eredményt kapunk ugyanis, ha az evangelisták említette, egymásnak is ellentmondó időadatokat vetünk össze történelmi tényekkel (Heródes, népszámlálás, Pilátus stb.), és megint mást, ha különböző lehetséges csillagászati adatokat veszünk alapul (a betlehemi csillag vagy üstökös, vagy szupernóva, vagy két bolygó együttállása lehetett – ezen jelenségek időpontja napra pontosan kiszámítható, de mindhárom számítás eredménye eltér a „nulladik” esztendőtől). Végül pedig azért ostobaság Jézus születésnapját így nyilvántartani és ünnepelni, mert a dolognak végül is semmi köze az évszámláláshoz: a vallás egész misztériumát lerángatjuk a porba, ha jubileumait ilyen profánul tartjuk számon. (A karácsonynak, ha van valami értelme, akkor az egyáltalán nem az, hogy egy vallásalapító állítólag azon a napon született meg: az alkalomnak, a dátumnak ennél sokkal mélyebb, misztikus, transzcendens üzenete van, de még a csillagászati-néprajzi-hiedelmi vonatkozások is több jelentést hordoznak, mint egy „születésnap”. Elképzelem, ahogy a 2000. év karácsonyán felsorakoznak majd komoly emberek kezükben serlegekkel, és megrendülten hallgatják, amint az alkalomra felkért Michael Jackson duóban Madonnával elénekli, hogy „Happy birthday, Jesus Christ”!)

A kerek számokat betegesen tisztelőkkel szemben aprócska kicsi elégtételem: a 2-es számrendszer elterjedése egy kicsit összezavarja a dolgokat, amit én nagyon élvezek. Kifejezetten örömet jelent számomra például az, hogy egy kilobájt, neve ellenére, nem 1000, hanem 1024 bájt!

Február

Valóra vált lassan egy éve dédelgetett tervem: január 29-én kimondtuk a Pánsíp Irodalmi Szalon megalakulását. Első összejövetelünk egyben a Kármin- és Váradi-Sternberg János-díj átadási ünnepsége is volt.

Nagyon szükség volt már olyan alkalmakra, amikor azokkal a szakmabeliekkel, akiknek többsége egyben barátunk is, együtt lehetünk egy hosszú estén át. Az összejövetelek egyéb haszna mellett nem titkolt szándékom egyben az is, hogy újra összehozzam azokat az értelmiségieket, akik a kárpátaljai magyarság politikai megosztottsága miatt nem, vagy alig állnak szóba egymással. Lehetetlen helyzet, hogy míg 25-30 évvel ezelőtt a hatalommal való lojalitás és az ellenzékiség kétpólusú rendszere szakította két táborba az írástudókat, addig most a nagyjából ugyanazokért a célokért létrejött magyar szervezetek közti rivalizálás, ellenségeskedés osztja meg az írótársadalmat. Én kezdettől fogva igyekeztem „felülemelkedni” ezen, tudatosan ellenálltam annak, hogy bármelyik tábor is kisajátítson. Ennek egyrészt az a következménye, hogy nagyjából mindenütt elfogadnak, de – másrészt – sehol sem fogadnak be. Tudják, hogy vagyok, elismerik teljesítményemet, nem feltétlenül tekintenek ellenségnek, de pontosan érzik és érzékeltetik, hogy nem vagyok az ő kutyájuk kölke, így nem számíthatok a segítségükre, vagyis arra, hogy „bevesznek valamilyen buliba”. No, nem mintha akarnék én az ő bulijaikban részt venni, épp csak lassan a kárpátaljai magyarság teljes mozgástere az ő működésük színterévé válik, ahol kívülállónak már nincs keresnivalója.

Nos, ehhez képest tartom én nagy eredménynek, hogy mégis fel tudunk mutatni eredményeket: hogy sem lapszerkesztőként, sem könyvkiadóként nem kellett minden pozíciómat feladnom (amit igen, azt pedig önként tettem), most pedig még itt van ez a Szalon is – sikerült!

Március

Megkaptam a József Attila-díjat – némi szépséghibával. No, nem magának a díjnak van szépséghibája (bár ahogy ezt a plakettet elnézem...), hanem a „környülállásoknak”. Először is: a döntést meghozó szakmai testület már kiértesítette a tíz díjazottat, amikor a miniszter belenyúlt a döntésbe, három nevet kihúzott, és három másikat beírt. Én szerencsére sem az előbbi, sem az utóbbi három közé nem tartoztam, de amikor másnap találkoztam Ladik Katival, bizony nem esett jól a szemébe néznem. (Őt, csakúgy mint Monostori Imrét és Ferenczes Istvánt, kihúzta a miniszter. Nem hiszem, hogy szikrányival is jobban „megérdemelném” a díjamat, mint bármelyikük! Sőt! Ladik Kati már élő legenda, neki komolyabb díj is kijárna!)

A másik, számomra ennél is kellemetlenebb körülmény: a Kárpáti Igaz Szó szépirodalmi rovatának vezetőjeként szólítottak fel az átvételre (másnap a sajtóban is ekként jelentem meg). Annyira meglepődtem, hogy zavaromban alig tudtam kimenni a díjért. Amikor aztán a ceremónia után odamentem az egyik tótumfaktumhoz (egy államtitkár – vagy -helyettes – hölgy, feltűnő, nagy kalapban), és szóvá tettem a tévedést, ti. hogy a Kárpáti Igaz Szónak nincs is szépirodalmi rovata, csak kulturális van, de annak sem vagyok a vezetője, csupán tíz évvel ezelőtt voltam másfél évig munkatársa a lapnak... Nagyon hamar le akart szerelni: ők az Írószövetségtől kapták meg az életrajzomat. Jeleztem, hogy ez aligha lehetett így: ott tudják, hogy ki vagyok. Szerencsére hallgatta a beszélgetést egy másik (gondolom: alacsonyabb rangú) hölgy (merthogy az államtitkárok legfőbb ismérve az, hogy mindig igazuk van), és megígérte: utánanéz a dolognak. Lediktáltam neki, hogy a Pánsíp alapító főszerkesztője vagyok, ezt fel is írta, telefonszámommal együtt. (Az csak utólag ütött szeget a fejembe, hogy vajon miért van az: az összes többi kitüntetett minősítése: író vagy költő vagy irodalomtörténész, és csupán az én esetemben van szükség valami másfajta eredetigazolásra.) A nemzeti ünnep utáni első munkanapon – becsületére szóljon – felhívott telefonon, és elnézést kért a tévedésért: a dolog az ő hibájából történt. Ilyet olyan ritkán hall az ember, főleg minisztériumi főhivatalnoktól, hogy azonnal elérzékenyültem. Történt pedig – így a hölgy – hogy neki közel száz életrajzot kellett egyetlen nap alatt feldolgoznia, és az enyém olvasásában megállt a tíz évvel ezelőtti adatnál. Én már nem akadékoskodtam azzal, hogy tíz évvel ezelőtt sem voltam az, aminek tituláltak, és rábeszélésére a sajtóbéli helyreigazításhoz sem kívántam ragaszkodni („Azt úgysem olvassa el senki!”).

Hasonlóan meglepőek voltak az itthoni reagálások. Írótársaim közül ketten is (Füzesi Magdi, Keresztyén Balázs) nagyjából ilyen szavakat fűztek a gratulációjukhoz: Na végre, hogy Kárpátalja is kapott egy József Attila-díjat!

Április

Költészetnapi megyei iskolai szavalóverseny Bátyúban. Mint korábban oly sokszor, most is meghívtak a zsűribe. Félve írom le, hogy a színvonal évről évre gyengébb. Nincsenek igazán kiugró versmondók, a húsz-egynéhány fős mezőny nagyobbik felét pedig az elődöntőkön ki kellett volna szűrni: megyei versenyen már nem fordulhatna elő sem „éneklés”, sem szövegtévesztés, sem beszédhiba... Mégis évről évre előfordul, növekvő számban.

A szavalóversenyt egyébként most már évek óta „műsor” vezeti be: az iskola magyartanárnője, Szántó Edit taníttat be diákjaival egy „irodalmi zenés összeállítást”. Ebben a műfajban már sok szörnyűséget láttam, az idei, azt hiszem, túltett valamennyin. Valamiféle cserkészdalok és templomi klapanciák váltakoztak „valódi” versekkel, számomra felismerhetetlen koncepció szerint, s az egész egy roppant ízléstelen koreográfiába ágyazódott. A produkció csúcsa az volt, amikor magnófelvételről felhangzott Vári Fábián László gyönyörű Ady alkonya című verse Dinnyés Jóska markáns megzenésítésében és előadásában – és erre a miniszoknyás diáklánycsoport nagyjából shake-lépésekben lejtett össztáncot. Brrr.

Május

A lányom azért nem jár a templomba, mert nem érti, amit a pap beszél. A feleségem pedig azért nem, mert érti.



Kárpátalján ott tartunk, hogy íróink legtöbbjének már aprópénzre sincs mit váltaniuk.



A cinizmus csak addig riasztó, amíg nem találkoztál az ájtatossággal.



Ha nem értjük az egészet, elkezdjük részekre szedni. Aztán a megértett részekből valami egészen más egész áll össze.

Június


Érdekes tapasztalni, milyen indulatokat kavar, ha az ember őszintén elmondja a gondolatait. Ennél is érdekesebb, hogy a szokásosnál picivel markánsabban megfogalmazott vélemény szinte azonnal megosztja, két táborra szakítja mind a szakmabelieket, mind a laikusokat.

Történt, hogy én valamikor 1993-ban, amikor még javában tartott a rendszerváltási eufória, megpróbáltam szerényen megfogalmazni: a kárpátaljai magyarságnak igen nehéz lesz talpra állnia, mert behozhatatlan hendikeppel indul el azon az úton, amely állítólag itt most megnyílik a határon túli magyar közösségek számára. Rá is mutattam, milyen kritériumok alapján vagyunk hátrányosabb helyzetben másoknál: a miénk volt a legkisebb elszakított közösség (leszámítva a burgenlandit); minket vetett a sors a diktatúra legmélyebb bugyrába; mi voltunk a legjobban elszigetelve anyaországunktól. Ekkor írtam le először, hogy a kárpátaljai magyarság „halmozottan hátrányos helyzetű” kisebbség, és a szerves egészként való működésében mutatkozó anomáliák, hiányosságok ennek a helyzetnek a következményei. (A kis lélekszámból következik például, hogy igen szűkében vagyunk a kiugróan nagy tehetségeknek.) Ez a tanulmányom valamikor ’95-ben jelent meg, de különösebb elismerést nem arattam vele, mert azzal, hogy ha burkoltabb formában is, de kifejtettem: magyarságunk válságban van, és a pozitív jelenségek, vitathatatlan eredmények elsorolása helyett a hiányokra mutattam rá – nos, ezzel a „trend” ellenében mozdultam meg. (A sajtó akkor a vívmányainktól, egyedülálló eredményeinktől volt hangos.) A következő évben meghívtak Hollandiába a Mikes Kelemen Kör akadémiai napjaira. Terjedelmes – másfél órás – előadásra kértek fel, és én igyekeztem alaposan felkészülni. Úgy akartam átfogó képet festeni magunkról, hogy egyrészt az is követni tudja, aki sosem hallott Kárpátaljáról, másrészt viszont a téma jó ismerőinek is szerettem volna újat mondani. Ekkor már egyre inkább az volt a véleményem, hogy a kárpátaljai magyarság egyre súlyosabb válságba sodródik, eredményeinél már sokkal „látványosabbak” a krízisjelenségek – és ezt el is mondtam. Itt tapasztaltam először: valaki, aki nem él Kárpátalján, feláll a hallgatóságból (ez esetben egy hollandiai lelkész), és elmondja, hogy márpedig Kárpátalján fényesen fejlődik a magyarság. Ő már kétszer járt ott (!) segélyszállítmányokkal, és azt látta, hogy...

Többeknek mégis tetszett az előadásom – abban a körben nem sokan tápláltak illúziókat Kelet-Európa felemelkedésével kapcsolatban.

1998-ban nagyszabású, negyedévenként megújuló és jelentős időszaki díjakkal kecsegtető, komoly végdíjazású esszépályázatot hirdetett a Magyar Napló. Én a korábbi tanulmányom és a hollandiai előadásom gondolatkörét egyesítve, néhány időközben írt kisebb cikkem problémafelvetését is felhasználva megírtam életem eddigi leghosszabb (és legsikeresebb) tanulmányát Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében címmel. El is nyertem vele az első forduló egyik nagydíját. Közel féléves késéssel aztán kicsit rövidítve meg is jelent a lapban. Az írást később átvette az Erdélyi Magyarság, és sorozatban leközölte az újvidéki Magyar Szó is. Azaz: mind az anyaországban, mind a kisebbségi régiókban publikálásra (és díjazásra) érdemesnek találták azt az írásomat, amelynek fő témája: a kárpátaljai magyarság válsága. Ehhez képest lepett meg leginkább, ami a minap történt.

Előzménye, hogy a Svédországban működő Erdélyi Könyv Egylet reprezentatív interjúkötetébe „interjút” kértek tőlem – és én adtam (leírva kaptam meg a kérdéseket, ezekre írtam meg – nagyjából összefüggő – válaszomat), s ebben elismétlem, újrafogalmazom, továbbgondolom a korábbi esszéimben szereplő téziseket. A kötet összeállítója (Veress Zoltán) igen meg volt elégedve az anyagommal, olyannyira, hogy meghívott a könyv budapesti bemutatójára, azzal, hogy tartsak 15 perces korreferátumot. Ott ültünk a Semmelweis utcai Magyarok Házában egy irdatlanul magas színpadon hatan. Medvigy Endre mint házigazda, Veress Zoltán mint kiadó-szerkesztő, továbbá négy régió képviselői. Az előzetes megállapodásunk az volt, hogy – könyvbemutató lévén – röviden összefoglaljuk a könyvbe adott interjúnk fontosabb gondolatait. Én ehhez tartottam magam, és a rám jutó 15 percben elmondtam, miért gondolom nagyjából kilátástalannak a kárpátaljai magyarság léthelyzetét. Utánam következett a Felvidék képviseletében Dobos László. Alig hittem a fülemnek: felszólalása nagyobbik felében velem foglalkozott – elmondta, hogy Kárpátalján milyen jó nekünk. Ő csak tudja, volt az elmúlt tíz évben vagy négyszer, diplomata-útlevéllel, hivatalos vendégként, az MVSZ társelnökeként, nagyszabású tanácskozások résztvevőjeként, olyan alkalmakkor, amikor egyetlen privát lépést sem tett Kárpátalján: azt látta, amit megmutattak neki. Most meg jön a protokoll-blablákkal! Megállt az eszem! No, nem annyira, hogy ne írjak egy cetlit Veress Zoltánnak: vajon illő-e nekem erre két további percben reagálnom? Bólintott. Dobos közben folytatta: elkezdett az irodalmunkról beszélni (én erről egy árva szót nem ejtettem: demográfiáról, az etnikai határok elmosódásáról, a gazdasági krízis nemzetiségi következményeiről, illúzióvesztéseinkről, magyarságuk morális helyzetéről stb. beszéltem. Ő meg jön azzal, hogy mekkora csoda történt: a kárpátaljai magyar irodalom „kiásta magát a földből”! Ezen elmosolyodtam: no hiszen! Meg is látszik rajta: olyan, mint egy takaros zombi!). Aztán lassan áttért általános dolgokra, de nem mondott az ég egy világon semmit, csak egymáshoz rakta a mondatpaneleket (Trianon átka, egységesülő Európa, össznemzeti összefogás – blabla, blabla). Én a kapott két percemben persze megköszöntem, hogy megosztotta velünk óriási történelmi tapasztalatát, de amit én itt elmondtam, azt azért mondtam el, hogy eloszlassam a rólunk kialakult illúziókat, mert sehová sem vezet, ha megkerüljük a problémákat. Dobos szenvtelen pókerarcot vágott.

És ez még mind semmi!

Mert miután mindenki elmondta a maga régiójáról a mondandóját (Dobos félrecsúszott felszólalása okán a Felvidékről szó sem esett!), azután Medvigy Endre az összefoglalójában újra visszatért rám és Kárpátaljára, és valami olyasmit mondott, hogy Dobosnak azért van igaza, mert Kárpátalján a magyarság értékei Kovács Vilmos és követői munkásságában ragadhatók meg. Beszélt K. V. regényéről és őstörténeti kutatásairól, és név szerint megemlített néhány követőt: Füzesit, Vári Fábiánt és Zselickit.

Aha, gondoltam magamban: most már tudom, miért nem lehet válságban a kárpátaljai magyarság! Azért, mert a 23 esztendeje halott Kovács Vilmos 35 évvel ezelőtt megírta a Holnap is élünket, no meg azért, mert Zselicki minden szökőévben ír egy harmatgyönge verset.

Most már legalább tudom.

(Kovács Vilmos regényét és életművét, magatartását magam is igen nagyra becsülöm – hiszen ennek okán nemegyszer apámmal is szembefordultam; sőt, első regényemet, a Szembesülést is lényegében a Kovács Vilmos-i morális örökség súlya alatt írtam, mint ahogy VFL költészetét is szeretem és magasra értékelem – de hogy jött ez ide?)



Közvetlenül az idei Ünnepi Könyvhét rendezvényei után került sor Keszthelyen a Magyar Írók Millenniumi Világtalálkozójára, ahová előadónak hívnak.

Jó szöveggel készültem: Szereptudat és szereptévesztés a kárpátaljai magyar irodalomban című írásomat olvastam fel. (Ebben nagyjából folytatom azt a gondolatmenetet, amit korábbi hasonló témájú néhány írásomban kezdtem el – Előítéletek és beilleszkedési zavarok, A hontalanság metaforái, Hagyomány-e a provincializmus –, s amellyel szintén kiváltottam egyesek nemtetszését...) Nos, ez az írásom azt taglalta, hogy valamirevaló kárpátaljai magyar költőnél szériatartozéknak számít a küldetéstudat, és a hogy a szerepnek való megfelelés fontosabbnak tűnik magánál a költészetnél. Épp ezért a „közszolgálati” irodalom elsekélyesedni látszik: minden versben ugyanazok az elemek variálódnak: a természeti elemek szimbolikus megjelenítése, a sorsverés bemutatása, Istenhez fordulás, a végső pusztulás látomásos megidézése, a mindenek dacára történő helytállás hősi póza és a mégis felfénylő remény.

Ezzel jól felpiszkáltam a kedélyeket; előadásom után akadt, aki láthatóan vérig sértődött. (Otthoni költőtársam.)

Volt más reagálás is. Mivel az írásom eléggé hosszú, és nem akartam az időkeretből kicsúszni, nem olvastam fel a jegyzeteket, de utaltam rá, hogy mondandómhoz gazdag citátumgyűjtemény járul: ezt a kéziratomból bárki elolvashatja. Pomogáts Béla ült mellettem, ő elnökölt, és ahogy letettem a papíromat, ő azonnal érte nyúlt, elolvasta az idézeteket (amelyekhez szerzőjüket nem írtam oda, lévén a jelenségről beszéltem, és nem a szerzőket akartam kárhoztatni). Szünetben aztán Pomogáts azt mondta: óriási dilettantizmusról árulkodtak a felhozott versidézetek. Ezen magam is meglepődtem, részben mert nem dilettantizmusuk (hanem beszűkült motívumviláguk) miatt hoztam fel őket, részben pedig azért, mert az idézett szerzők ezek voltak: Füzesi Magda, Vári Fábián László, Fodor Géza, S. Benedek András, Bartha Gusztáv, Nagy Zoltán Mihály... (Ha a nevük ott áll az idézetek alatt, talán Pomogáts is mást mondott volna).

Jó barátom, a párizsi Nagy Pali meg azt kérdezte, hogy nem fognak-e engem a kollégáim egyszer megverni a nyilatkozataim és írásaim miatt...

Július


A hamis tudat általában immúnis a saját hamisságával szemben. (H. Marcuse)



A hanyag ember mindig készségesen ad precíz magyarázatot arra, most éppen miért nem tudott precíz lenni.



A dolgok vagy önmagukban igazak, vagy sehogy. Dolgok viszont önmagukban nincsenek. Így hát semmi sem igaz.



Süketek ritkán botfülűek.



Csak eszközeink vannak, céljaink nincsenek. Minthogy pedig céljaink nincsenek, az eszközöket tökéletesítjük, azokat emeljük céllá. (Kosztolányi)



Vajon illik-e a vadászbálba meghívni az állatvédő egylet elnökét?



Az égtájak elnyomják az iránytű egyéniségét.



A sirályok a halat szeretik, nem pedig a tengert.



Veszélyesnek tartom azokat az embereket, akik világnézeti meggyőződésből táplálkoznak vagy csinálnak gyereket.



El ne kívánd haldokló felebarátod fájdalmát. Lehet, hogy ez az utolsó, ami az élethez köti.

Augusztus

Pár hete: a Gyulai Lírafesztivál. Hivatalosabb nevén: A magyar líra az ezredfordulón című rendezvénysorozat. Tizenhat költőt hívtak meg a magyar nyelvterületről gyulai várbéli színpadi szereplésre; ezt megelőzőleg tanácskozás zajlott a békéscsabai könyvtárban: hat komoly, többségükben igen nívós (de egyvégtében nehezen befogadható) előadást hallgathattunk meg. A tizenhat költő lett volna a hozzászóló, de csak néhányan vállalkoztunk az ilyenfajta megszólalásra is. Én készültem: Ahhoz képest irodalom címmel írtam egy kis szöveget, és ezt fel is olvastam. Lényege: a kárpátaljai magyar irodalom mégoly jelentős művei és mégoly eredményes alkotói is „eredetigazolásra” szorulnak, ha a magyar irodalom egészében keresik helyüket. Határon túli és jellemzően kárpátaljai státusunk olyan rezervátum, amelyben elkülönítenek bennünket, de elkülönítettségünkben fel is emelnek: nem tarthatunk számot az érdemi megmérettetésre, de igényt tarthatunk bizonyos kvóták szerint nekünk fenntartott helyekre. Egyik példának éppen a szóban forgó rendezvényt hoztam fel, amelyre nem egyszerűen tizenhat, hanem tíz + hat költőt hívtak meg: tíz magyarországit és hat határon túlit. Elek Tibor, a rendezvény szervezője később rákérdezett: miféle kvótákra gondoltam. Hát ezekre: a hat helyből kettő Erdélyé, és egy-egy jut a Délvidéknek, Felvidéknek, Nyugatnak és Kárpátaljának. Ő erre nem is gondolt, állította; talán ösztönösen választott így. Bárhogy is: én voltam az egy kárpátaljai, ami egyrészt felemelő, másrészt lehangoló, mert nem tudhatom, hogy ha nem lett volna Kárpátalja részére egy fenntartott hely, akkor szóba jöhettem volna-e a tizenhat fős reprezentatív mintában. A kételyemet Margócsy István véleménye sem oszlatta szét, aki rám nézve roppant kedvezően azt mondta ebéd közben, hogy a dologban ugyan van igazság, de én, BDK, már rég nem vagyok ahhoz képest költő.

Szeptember

Ritkán születik jó vers, ha a költő az üres papírra legelőször a saját nevét írja fel.



Annál, ha a hatalom öklével rád sújt, egyetlen rosszabbat tehet veled: ha a tenyerére ültet.



Hinni kényelmes. Tudni hasznos. Kételkedni szükségszerű.



Hedonista az, aki ahelyett, hogy belekapaszkodna, az utolsó szalmaszállal is koktélt akar szürcsölni.



Nyolc napnál gyakrabban ne okozz felebarátodnak nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket.



Még mindig jobb egy társaságból angolosan távozni, mint mindenkitől érzékeny búcsút venni – és maradni.



Az emberek eredendően bűnösek – de nem az eredendő bűnben. Hanem abban, hogy mániákusan parancsolatokat alkotnak, ezeket kéjes örömmel rendre megszegik – s mindezt csak azért, hogy utána élvetegen fetrengjenek a lelkiismeret-furdalásban.



Vajon Dávid nem a bölcsek kövét pazarolta-e Góliátra?



A vakok intézetében mindig szívesen látnak.



Mocskos poharakba nem érdemes tiszta vizet önteni.



Szomorú dolog a hősiesség. (Ljuben Dilov)

Október

Hosszú évek óta nem találkoztam semmiféle cenzúrával, elő nem fordult velem az utóbbi időben, hogy szerkesztők be akartak volna avatkozni írásaim tartalmába. Olyan megesett, hogy valamilyen okból, bizonyára a döntési helyzetben lévők nemtetszése, egyet nem értése okán nem közölték le az anyagomat, de olyasmi, hogy valamely kitétel elhagyására kértek volna...

Cholnoki Győző, aki korábban a most éppen botrányoktól hangos Magyarok Világszövetségében vitt tisztséget és a Kisebbségkutatás című lap szerkesztője (egy ideje kiadója is), kért fel egy tanulmány megírására készülő kötetük részére. A téma: a schengeni határok és a Kárpát-medence magyarsága. Olvasta a témát érintő írásaim némelyikét, ezért kért fel a közreműködésre. Megadta a terjedelmi határokat és a határidőt, és én elvállaltam.

Időben elkészültem az anyaggal, Győzőnek határozottan tetszett; ám arra kért, hogy egy megállapításomat fogalmazzam át, vagy hagyjam ki... Ezen picit csodálkoztam, már csak azért is, mert szokásom szerint nem tényszerű tanulmányt, hanem esszét írtam, egy író, gondolkodó-szemlélődő értelmiségi véleményét. Ha nekem rossz a véleményem a magyar nemzetstratégiáról, akkor nem írhatom az ellenkezőjét, és mivel éppen ez a téma, meg sem kerülhetem. Az írás alatt ott a nevem – ha tévedek valamiben, az az én vállalt tévedésem. S ha az írás egésze megfelel, ha a szerkesztő-kiadó részéről is vállalható, akkor mi lehet az a részlet, ami szúrja a szemét? Megmondta. Azt kifogásolta, hogy név szerint említek benne egy államtitkárt. És ez miért baj, kérdeztem naivan. Azért – így Cholnoki –, mert épp ő adott pénzt a kötet kiadására. (Nyilván nem ő személyesen, hanem a befolyása alá tartozó intézet.)

Ezt megértettem, és udvariasan szabad kezet adtam a szerkesztőnek: módosítsa az államtitkár nevét tartalmazó passzust a saját elképzelése szerint. Ezzel a felhatalmazásommal élt is, kihúzta az utalásomat, de, mint telefonban mondta, a státustörvénnyel kapcsolatban megfogalmazott fenntartásaimat érintetlenül hagyta.

A dolog meglehetősen furcsa. Hogy büdös nekem ez a státustörvény, azt leírhatom (elvégre az én státusomról van itten szó, nemde?), ám hogy felkent főpapját „szóba hozom”, az már „ciki”. Holott az államtitkár nevét akként említem, mint az ügyben hivatalosan nyilatkozót: szó szerint idézve mondatait egy Kárpátalján megjelenő lapnak adott interjújából. Mert talán tanulságos, ide iktatom az eredeti szövegemet:

„Egy ideje sok szó esik a készülő státustörvényről (a határon túli magyarok jogállását rögzítő törvényről), de még senki sem tudta megnyugtatóan és világosan – a frázisokon, általánosságokon túl, konkrét elképzeléseket is vázolva, a törvény tartalmát és alkalmazásának módját ismertetve – elmondani, hogy vajon hogyan enyhítheti ez a törvény az európai tömbökbe csatlakozó Magyarország részéről kötelezően bevezetendő idegenrendészeti szigorításokat (pl. vízumkényszer, magas biztosítási összegek, jogkorlátozások stb.), milyen mértékben szolgálja majd a határon túli, így kárpátaljai magyarság valódi érdekeit és igényeit.

Ennél is nyugtalanítóbb, hogy nem tudni, melyek lesznek azok a kritériumok, amelyek alapján majd különbséget lehet tenni az eleve potenciális bűnözőnek vagy legalábbis nem kívánatos elemnek tekintett ukrán állampolgár, illetve az anyaországával fizikai kapcsolattartásra törekvő ukrajnai magyar ember között – és vajon elegendő-e ehhez a különbségtételhez egyetlen szempontként a nemzeti hovatartozás. Ha pedig igen, ez a hovatartozás miképpen definiálható majd olyan közegben, ahol nem számítanak különlegességnek sem a vegyesházasságok, sem az ebből születő gyermekek; ahol egymás nyelvét a többnyelvű közegben nem ritkán anyanyelvi szinten beszélik az együtt élők; ahol előfordul: a magyar családok gyermekei nem járnak magyar iskolába, az orosz, ukrán családokéi viszont egyre gyakrabban igen; ahol a nyelvszigeteken és szórványokban élők újabb generációja már nem tanulta meg nagyszülei nyelvét (de nemzetiségüket megörökölték); ahol sok ezren akadnak, akik cigány nemzetiségűnek, de magyar anyanyelvűnek vallják magukat; ahol a görög katolikus magyarokat vallási alapon ukránokként regisztrálták, s ezt a fél évszázada történt torzítást igen kevesen igazíttatták helyre; ahol ismeretlen azok száma, akik 1944-ben magyar nemzetiségük megtagadása árán úszták meg a munkatáborokat, s azóta utódaikkal együtt hivatalosan most is viselik az akkor bediktált nacionálét; ahol minden időben igen jelentős volt az ún. »bizonytalan nemzeti identitású« lakosok száma, akik az éppen érvényes kurzusnak megfelelően (és saját érdekeik, céljaik szerint) hol ilyen, hol olyan nemzetiséget és anyanyelvet vallottak magukénak; stb.

Mindez azt jelenti, hogy sem a keresztlevél, sem az iskolai bizonyítvány, sem a szülők nemzetisége, sem a nyelvtudás, sem a nemzetiség »megvallása« nem lehet (nem lehetne) olyan kritérium, amelynek segítségével igazságosan és megfelelő biztonsággal ki lehetne választani a kárpátaljai lakosok közül a státustörvény hatálya alá esőket. És ha nyugtalanságot ébreszt az, hogy ebben a kényes kérdésben még nem ismeretes semmilyen hivatalos álláspont és semmilyen kidolgozott szempontrendszer, akkor egyenesen aggodalmat (sokakban felháborodást) kelt az az elképzelés, hogy annak eldöntésére, ki kaphat Kárpátalján határon túli magyar státust, a legitimnek mondott helyi érdekvédelmi szervezet kaphat felhatalmazást. Abban, hogy a magyarországi hivatalos vélemény ennek a felhatalmazásnak a megadását elképzelhetőnek, sőt szükségesnek tartja, nem lehet kétségünk; elegendő az illetékes államtitkár, Németh Zsolt szavait idézni egy beregszászi lapnak adott interjújából, mely szerint: »Természetesen valamilyen szisztematikus formát is kell találni a határon túli magyar státus elismeréséhez, illetve annak igazolásához. Végül is a határon túli érdekvédelmi szervezetek feladata lesz eldönteni, hogy az illető jogosult-e a határon túli magyar státus elnyerésére.« [Státustörvény és kettős integráció. BeregInfo, 2000. júl. 24-30. (4. évf., 29. sz.)] A riporter kérdésére, hogy ez nem emeli-e meg túlságosan a magyarságszervezetek »ázsióját«, a válaszoló kifejti: ugyan miért lenne az baj, ha egy érdekvédelmi szervezet tekintélye megnő?

Az aggódók egyikeként itt most nem vállalkozom annak kifejtésére, mi a bajom a legnagyobb, elnöke révén ukrajnai parlamenti képviselettel is rendelkező, s ennek okán egyedül legitimnek mondott kárpátaljai magyarságszervezettel, miben látom tevékenységük hibáit és ellentmondásait, miért gondolom úgy, hogy sokszor inkább saját érdekeiket (és nem a magyar lakosság egészének érdekeit) védik – ezen fenntartásaimat más tanulmányaimban már megfogalmaztam. Sommás véleményemként álljon itt most annyi, hogy szerintem roppant egészségtelen megoldás lenne ilyen fajsúlyú kérdés eldöntését egy olyan szervezet kezébe adni, amely politikai pártként működik (s ekként erős világnézeti-ideológiai preferenciákkal rendelkezik), amely kirekesztő magatartást tanúsít nem csupán azokkal szemben, akik másként gondolkodnak a helyi magyarság boldogulását illető főbb kérdésekben (lásd például az autonómia-vitát, amely elindítója lett a beregszászi és más tagszervezetek kiválásának és újraalakulásának), hanem azokkal szemben is, akik egyéni tevékenységükben vagy a köréjük szerveződött civil (például szakmai) szervezet vagy vállalkozás (például könyvkiadó) keretében igyekeznek függetlenségüket megtartani. A Magyarországról érkező anyagi támogatás újraelosztásában gyakorolt kisajátító szerepe mellé most még megkapná azt a felhatalmazást is, hogy »faji« kérdésekben döntsön: megállapítsa ki a (jó? megbízható? igazi? hű?) magyar, s ki nem az. Ennek révén olyan befolyásra tenne szert, ami véleményem szerint megengedhetetlen, egységteremtés helyett tovább mélyítené a kárpátaljai magyarság amúgy is súlyos megosztottságát – mert hát hihető-e, hogy egy ilyen szervezet ebben a döntésben is ne a saját vonzódásait, érdekeit és szempontjait érvényesítse?

Mindez egyéb súlyos függőségei mellett még »saját« szervezete előtt is kiszolgáltatottá tenné a kárpátaljai magyarságot, annak szinte minden rétegét. Nem titok, hogy ezrek, talán tízezrek élnek ma abból, hogy a határon kis motyójukat átcsempészve piacolnak (ezt nem jókedvükben teszik, hanem más megélhetési lehetőség hiányában), igen jelentős a Magyarországon hivatalosan vagy illegálisan munkát vállalók száma, sok fiatal folytatja ott tanulmányait és az értelmiségi elit számára is egzisztenciális kérdés az anyaországgal való rendszeres kapcsolattartás (alkotói és kutatói ösztöndíjak, meghívások, részvétel a nemzeti művelődés vérkeringésében, publikációs és szereplési lehetőségek stb.). Ha ezek az adottságok a vízumkényszer bevezetése és a státustörvény kiskapu-nyitása után csak annak függvényében lesznek elérhetők-megtarthatók vagy elveszíthetők, hogy valakit határon túli magyarnak minősít-e egy politikai szervezet, az nem jelent kevesebbet, mint hogy ennek a döntési jognak a birtokában ez a szervezet szinte »élet és halál« urává válik.

Figyelembe véve az elmondottakat, véleményem szerint roppant körültekintően kell kidolgozni egyrészt azokat a kritériumokat, amelyek alapján behatárolhatóvá válik majd a státustörvény hatálya alá esők köre, másrészt annak elbírálását, hogy egy-egy személy beletartozik-e ebbe a körbe, azt egy független, pártatlan (és ezért szerintem nem kárpátaljai) szakmai bizottságnak kellene elbírálnia.

És még így is, minden körültekintés és óvatosság ellenére, ha sikerül is egyidejűleg érvényesíteni a pártatlan szigort és az emberiességi tényezőket is figyelembe vevő méltányosságot, még akkor is lesznek elégedetlenségek és felháborodások, indulatok és vádaskodások, feljelentések és viszontintézkedések.

Mert hogy senki ne ringassa magát abba az illúzióba: a státustörvény majd egy csapásra megoldja a határon túli magyarság súlyos problémáit. Alig hihető, hogy amíg a rendszerváltozás utáni első szabad évtized (!) alatt semmi nem történt annak érdekében, hogy a szomszédos országokból érkező magyar kisebbségiek jogilag ne turisták, devizakülföldiek, idegenek legyenek anyaországukban (azaz: még a mostani helyzetet sem sikerült megoldani), addig majd az EU-csatlakozásig hátralévő 1-2 esztendőben (!) a várhatóan nagyságrendekkel súlyosabb problémák (pl. vízumkényszer) mindenki megelégedésére megoldódnak. Ehhez – számomra úgy tűnik – sem elegendő idő nem áll rendelkezésünkre, sem a magyarországi politikai szándékot nem érzem eléggé megfontoltnak, eltökéltnek, sem pedig – legyünk őszinték – a határon túli, így a kárpátaljai magyarságot sem tartom felkészültnek arra, hogy az új helyzetben adódó nehézségeket »nagykorúan« kezelje.”

Ez így szerintem korrekt megfogalmazás volt, Németh Zsoltot (akivel egyébként egy időben baráti viszonyban lévőnek mondhattam magamat) saját mondatai révén aposzrofáltam, és fogalmam sincs, miért kellett kihúzni a rá való utalást.

November

A múlt hónapban is megtettük szokásos magyarországi előadáskörutunkat. Ezúttal kicsit „sajátos” felállásban: Dupka György, Nagy Zoltán Mihály, és mi ketten Évával. Különös pedig azért volt, mert Gyuri révén nem irodalmi, hanem „politikai” jellegűvé vált csapatunk.

Négy napon át tartottunk előadásokat és rendhagyó irodalomórákat. Szerepléseink egyértelműen sikert arattak akkor is, ha néhol irodalomról nem sok szó esett. Viszont – nem most tapasztalom először – az éppenséggel irodalmi estre érkező közönséget sokkal jobban érdekli az, amiről Gyuri beszél, mint az, amiről NZM vagy Éva vagy én. Illendőségből meghallgatják a magyar irodalom problémáiról szóló fejtegetéseket, az írói megnyilvánulásokat, felolvasásokat, de akkor szólunk szívük szerint, amikor a trianoni sorsverésről, a orosz megszállásról, a malenkij robotról, az elhurcolt papokról stb. beszélünk, amikor elsoroljuk a sanyargatottságok és mellőztetések tényeit, kicsit talán fel is tupírozzuk, hadd szörnyülködjenek – de utána kötelezően feloldjuk a feszültséget: bizakodva kijelentjük, hogy mindezek ellenére mi kitartunk, felemelkedünk, sőt: győzünk – mert nálunk az igazság, velünk a hit, és meggyőződéses magyarságunk átsegít minden vészen.

Gyuri szó szerint ennek az elvárásnak felelt meg, de még rá is tett egy lapáttal: ebben a hősi küzdelemben az általa képviselt kárpátaljai politikai erők szerepét hangsúlyozni roppant szükségesnek és helyénvalónak gondolta.

Ő volt a bizakodó politikus, mi hárman a szkeptikus írók. Alaposan ellent is mondtunk egymásnak szinte minden alkalommal. Mi azt mondtuk, hogy az ország egy csődtömeg, a magyarság nyomorszinten él és felmorzsolódik, az intézményrendszere (beleértve a kisebbségi szervezeteket is) csapnivaló. Ő azt mondta, hogy Ukrajna túljutott a holtponton, s éveken belül felemelkedik, hogy a magyarság roppant politikai aktivitással küzd a jogaiért, és a köreiben szervezett vállalkozói tevékenység átsegíti a nehézségeken, hogy ebben mekkora szerepe van a szövetségeknek, közösségeknek, egyesületeknek, társaságoknak stb. Ő azt mondta, hogy felzárkózás Európához, mi azt mondtuk: végleges leszakadás. Mi azt mondtuk, hogy az anyaország gondoskodása éppenséggel ellentmondásos, ő azt mondta, hogy a státustörvény majd mindent megold (de hogyan? s kinek?), s amit az nem, azt majd a külhoni magyar állampolgárság (hogy miként lehet ezt az egymást kizáró két dolgot egyszerre képviselni, az Gyurinak nem okozott fejfájást).

Hát így beszéltünk el egymás feje fölött, mi, leendő státusmagyarok.

Még mindig jobb, ha latrok beszélnek önmegtartóztatásról, mint ha impotensek.



Nem őszintén írni nehéz, hanem úgy élni, hogy mindig őszintén írhassunk.



Öreg hiba, ha a keszegnek illúziói vannak a csuka lelkiismeretét illetően.

December

Béres Barna szerkesztő arra válaszolva, mit vár az új évezredtől: „Nem kérnék arcpirítóan túl sokat. (...) Csupán annyit, hogy a hullámveréstől valami érdemtelenül kegyes véletlen folytán nálam felejtett egérrágta vászonvödörrel megkíséreljek legalább annyi vizet kimerni a mindennapok kaján vihara korbácsolta tengeren bukdácsoló, hollandisajt-monolitságú sajkámból – amilyenben honfitársaim tízmilliói is evickélnek –, aminek híján hozzákezdhetnék legalább a lékek nagyjának az eltömítéséhez.” (Kárpáti Igaz Szó, 2000. dec. 30.)

– Ez azért nem semmi, ahogy Pesten mondanák.

No, vége ennek az évnek is. Még egy kicsi, és már nem kell azon vitatkozgatni, mikor kezdődik az új évezred. De azért a sok felhajtásnak még nincs vége: a következő év is millenniumi! Nekem már borsódzik a hátam, ha ezt a szót meghallom. Egy ideje már a zsákbanfutás vagy a horgászverseny is millenniumi – nevetséges! Miközben én viszolygom az egésztől, és rosszul leszek, valahányszor meghallom, hány milliárd forintot költenek a szilveszteri csinnadrattára (miközben a kórházak filléres gondokkal küszködnek), aközben Orbán Viktor azt mondja, hogy még soha nem volt ilyen szép ünnepe a magyaroknak.

Igaz: mondhatná-e az ellenkezőjét a magyar miniszterelnök?!

A magam részéről sem ettől a nagy szentistváni-keresztényi évfordulótól, sem mástól nem vagyok meghatódva. Kényszeredetten kászálódok ki az ágyból padlásszobánkban pár perccel éjfél előtt, hogy Apuékkal egy szinttel lejjebb összcsaládilag koccintsunk. Jól időzítve, rutinosan nyitom a pezsgőt; ahogy durran, kezdik is kongatni a tizenkettőt. Megtelnek a poharak, koccintunk, megcsókoljuk egymást, a tévéből már szól a himnusz, szótlanul állunk. Összeakad a tekintetem a négy nap múlva 16 éves fiaméval. Mérhetetlenül unja a dolgot, alig várja, hogy a kiszabott koreográfia véget érjen. Észreveszi rajtam, hogy „rajtakaptam”, de mert látja: én is minden vagyok, csak nem meghatott, hát vág egy mosolygós grimaszt. Én meg rákacsintok.

No, így talán rendben. Ha mindenképpen kezdődnie kell most valaminek, számomra kezdődjön ezzel az összekacsintással a harmadik évezred.

Megjelent: Beszélő folyóirat, 2001/szeptember

Ungvár eleste

Ungvár eleste

Nekem sincsenek területi követeléseim. Nem is lesznek. Nem-nem-soha! Tessék csak nyugodtan aláírni, parafálni, ratifikálni, mifene! Arra a kis földre is lehet bátran szerződni, ami itt van a lábam alatt. Tessék csak beáldozni! Majd legfeljebb felemelem (feldobom) a talpamat. Inkább a talpamat, mint a szerződést!

Ungvár elesett. Nem, nem a köztudomásúlag errefelé lassan járó hírközlés késett 49 esztendőt a bejelentéssel: én nem az 1944-es október végi szovjet bevonulásra gondolok, hanem egyfajta szubjektív végső elestére szülővárosomnak. Mert azért így vagy úgy, ilyen vagy olyan módon Ungvár mind ez ideig megmaradt magyar városnak. Hiába nevezték el Uzsgorodnak, Uzshorodnak, hiába csökkent a magyarság számaránya 10% alá, azért, ha az ember vasárnap délben – még néhány évvel ezelőtt is – kisétált a Korzóra, hallott magyar szót, látott ismerős arcokat, egy-egy ablakból kiszűrődött a déli harangszó, aztán meg jó ebédhez a nóta. A régi városrészben, ahol én is lakom, ott éltek még a magyar családok, s a várnegyed – minden elidegenítő szándék ellenére – még történelmi levegőt lehel.

Ha most mégis úgy érzem, Ungvár végleg elesett, nem arra az ügyetlenül fogalmazott, alapszerződésbeli ominózus második cikkelyre gondolok, hisz területi követelésekről rég nem álmodik senki, aki valamelyest is reálisan látja a nagypolitikát. (Egy kis biztonságot azért ad az alapszerződés: ezután Ukrajna Debrecenre és Szolnokra már aligha tarthat igényt, holott tudós szófejtők rég bebizonyították: mindkettő ősi ukrán település; előbbi neve például a „dobro csiniti” = jót tenni kifejezésből ered.)

Az érzésre, hogy Ungvár elesett, másféle alkalom szolgáltatott okot: egy sátorverős, rezesbandás, hét falura szóló, három napig tartó lagzi, amelyet galíciai szokásrend szerint egy onnan betelepült ukrán család ült (még ha csak ült volna!) nemrégiben az ungvári vár tövében.

Utcánk, a Vár utca nevéhez híven „nekimegy” az ősi várfalaknak. A 9-es számú ház már gyakorlatilag „várszomszéd”. Az ünneplő család a 7-es szám alatt egy részben elköltözött, részben elhalt magyar família helyén lakik, s itt lakodalmazott napokig, amúgy falusiasan. Én muzsikálásukat, udvarban felvert sátrukat, kurjantásaikat, dínomdánomozásukat, az utcára ki-kitóduló mulatozós csoportjaikat akaratlanul is hallgatva-látva értettem meg: utcám többé már nem Vár utca, hanem valóban, ahogy a tábla is hirdeti: Zamková vulicjá, s városom sem Ungvár többé.

Nekem sincsenek területi követeléseim. Sírhely sem kell, mert még abból is hivatkozási alap lehetne: a föld azé, aki benne fekszik…

A Kapos utcai temető jó huszonöt éve le van zárva. Mármint abban az értelemben, hogy temetni nem lehet oda. Néhány éve aztán teljesen bezárták: kapuit leláncolták, az őrházat lebontották, a látogatását megtiltották. Az ungváriak tudni vélték, a városi főépítész asztalán már ott a terv: a temetőt beszántják, helyén építkezés kezdődik. Ám nem történt semmi.

Azaz mégis: a lezárt temetőből ivócimborák tanyája lett. Itt-ott segítettek a drótkerítésnek szétfesleni, a kőfalnak leomlani, s így szabad bejárás nyílt mindazok részére, akik hónuk alatt fél liter pálinkával, táskájukban pár üveg borral csendes zugot kerestek maguknak – általában csoportosan – a lerészegedéshez. Akadtak, akik kevésbé fennkölt, de annál praktikusabb hasznosítását fedezték fel a felügyelet nélkül maradt temetőnek: elhordták a sírköveket (házalapba? új névvel egy másik temetőbe?), el a vaskerítéseket (betonvasnak? veteményes köré, hogy ne tévedjen be a kutya?), a kereszteket és fejfákat (tüzelőnek?); s persze be-betévedtek olyanok, is, akik a pusztítás-rombolás puszta élvezetének hódoltak: rájuk maradt a bokrok, növények kiszaggatása, letaposása, felgyújtása. A közeli házak lakói a háztartási szemetüktől szabadultak meg a bejárat közelében, mások a környéken sehol nem található nyilvános WC-t vélték felfedezni a fák alatt. Mi sem természetesebb, hogy terréniumra találtak itt a kóbor kutyák, az elvert macskák – és a hontalanok is, különösen így, nyáridőben.

Mindezt anyámék mesélték el, akik maguk is illegális temetőlátogatóként családi sírjainkat indultak felkeresni, fiam kíséretében. Átnyomultak hát a drótkerítés résén, s az elvadult, gazos-szemetes, dugókból és összetört palackokból helyenként szabályos „szőnyeggel” borított terepen alig tudták megmutatni unokájuknak azt a helyet, ahol dédanyja-dédapja sírja domborult valaha. (A halmok rég letaposva, fejfák elhordva. Csak egy évszázados ecetfa állt még kitartóan, így tudtak mégis tájékozódni.)

Inkább szántanák fel! – sóhajtoztak hazatérve. Ennél már az is jobb lenne. Csakhogy – vélem sejteni – a városnak már erre sincs pénze.

Ki is vagyok én? őslakos? honfoglaló? betelepülő? elnyomó? felszabadító? vendég? befogadó? társbérlő? albérlő? ágyrajáró? ágyrólszakadt? Vagy egyszerűen: túlhaladott állapot?

Amerikai vendégeim voltak pár hete. Béla a pittsbourghi egyetem történészprofesszora, Ágnes, a felesége irodalomkutató, maga is egyetemi tanár. És mert szakterületük Közép- és Kelet-Európa, no és mert magyarok, az elmúlt években végigjárták a mai Magyarország határvidékeit kívülről is, belülről is. Két éve még nem sikerült Kárpátaljára eljutniuk. Az amerikai szovjet konzulátus olyan (főleg anyagi és bürokratikus) feltételeket szabott, amelyeknek nem tudtak és nem is akartak megfelelni. A politikailag már kétségkívül rugalmasabb Ukrajna konzulátusa az idén belátóbb volt: különösebb kekeckedés nélkül megadta a vízumot. A határon sem adódott nehézségük, bár kicsit furcsállták a zöldsapkások, hogy amerikai útlevél mellé hogyan stimmel a német rendszámú kocsi (bérautó volt; Bélának külön pénzébe került, hogy Ukrajnába átengedje a biztosító). Nem is mert a házaspár magyarul megszólalni: egy német autón közlekedő, Ukrajnába belépő amerikaitól ez már túl sok lett volna.

Csak másfél napjuk jutott arra, hogy Vereckére, a munkácsi várba, a Tisza felső folyásához, Beregszászba, a Nyugaton sokak által még mindig lebombázottnak hitt Nagydobronyba eljussanak. A legmaradandóbb élményeket azonban nem Árpádék hágóján, nem a huszti romvár falai alatt, nem Zrínyi Ilona erősségében szerezték. Hanem az egyik ungvári szállodában. Nem azzal, hogy a WC-ben nem volt papír, hogy meleg víz csak egy óra hosszat folyt a csapból (mi tudjuk: nem rossz arány), hogy nem kaptak sem rendes lepedőt, sem ép törölközőt. Hanem azzal, hogy amikor csomagjaikkal végleg elhagyni készültek szobájukat, a takarítónő addig nem engedte el őket, amíg meg nem bizonyosodott arról: mind a két szakadt törölköző megvan, nem lopták el a vendégek.

Eljátszottam magamban a jelenetet: Béla, az egyetemi professzor megérkezik tizenkét szobás pittsbourghi házába feleségével, akinek nyomban odaszól: „Na, Ágnes, rakd ki a szajrét.” S az asszony a légkondicionált luxuslakás patikatisztaságú (egyik) fürdőszobájának csillogó porcolánfogasára felakasztja az agyonmosott (de így is foltos), lukas vászontörölközőt, mint több ezer dolláros költségvetésű európai körutazásuk legértékesebb zsákmányát. „Ez igen, ezért megérte!”

Egy a fontos: hogy nincsenek területi követelések. Alhatunk nyugodtan. S bízhatunk abban: a bölcsek talán arra várnak, amíg önként fel nem kínálják ama területeket. Vagy oda nem adják ajándékba.

Habár: az is veszélyes dolog. Ki ne emlékeznék, mennyi bajt okozott Trójának ama bizonyos ajándék faló.

Ha így nézzük: mégis Ungvár eleste a kisebbik rossz.

Megjelent: Beszélő hetilap, 36. szám, Évfolyam 5, Szám 38

Tépéscsinálók

Tépéscsinálók

Tárca


A szerkesztőség, amelynek akkor tagja voltam, a város legkisebb kollektívái közé tartozott. A takarítónőt is számítva sem tette ki létszámunk a tucatot. Talán ennek köszönhetően volt munkánk hosszú ideig összehangolt, fennakadásmentes. Ha kellett, élő gépsort is tudtunk alakítani.

Történt pedig, hogy megjelenés előtt állt egy könyvünk. A nyomda már a kötéssel is végzett. Mi megkaptuk a mutatványpéldányokat utolsó ellenőrzésre.

Átnéztük. Persze akadt pár apróság, hiányzó ékezet, de nem a némileg vagy a szárnyaló szavakban. Az önbaszályázás szépen visszaállt önszabályozássá, a kompinát - kombináttá és a kongresszusi citátumban a „Taps, mindenkinek feláll” is megrövidült egy „nek”-kel. Azaz a nyomdászok becsülettel kijavították a korrektoraink jelezte hibákat. A könyvet tehát átvettük, a köteles példányokat felküldtük a fővárosba abban a biztos tudatban, hogy részükről sem lesz semmi kifogás (amúgy is csak az orosz nyelvű impresszumot tudták elolvasni ottani főnökeink). Azonban másként történt.

Pár nap múlva ideges hang dörgött a telefonban: a könyv nem kerülhet forgalomba. Hogy is képzeljük, hogy ezzel a hóka arcképpel a 23. oldalon…

Szó se róla, a portré kicsit haloványra sikeredett, de Vezérünk És Tanítómesterünk sápadtsága talán nem is szúrt volna szemet, ha nem évfordulós esztendőben jártunk volna: épp egyéves jubileumát ünnepeltük száztizedik születésnapjának.

Jött hát az ukáz: a könyvet újra kell nyomni.

Főnököm haladéktalanul tárgyalt a nyomdaigazgatóval, meg is találták a legolcsóbb és leggyorsabb „maszek” megoldást, amelyről persze a nagyfőnököknek nem is kell tudniuk. Éspedig: a Sápadtarcú Vezér egész oldalas képmását mind az ötezer példányból kirepesztjük, a nyomda ugyanennyi példányban ezt a lapot újranyomja, a könyvkötők beragasztják. És mert a dolog sürgős, kis szerkesztőségünk egy emberként alászáll a nyomdaipar rejtelmeibe, és besegít a repesztésbe.

A festék- és enyvszagú üzemben aztán élő gépsort alkottunk.

Targoncán hordták nekünk a könyveket. Mi egy hosszú fémpult előtt ültünk sorban. Egyikünk pakolta a könyveket az asztal sarkára nagy stócokban, másikunk egyesével csúsztatta őket a nyitogató ember keze ügyébe, az megkereste a 23. oldalt, a felütött kötetet csúsztatta a feszítőembernek (feszítsd meg!), aki a megfelelő helyen jó erősen széthajlította a friss kötésű könyvet. Ezután került elém a már kettényitott munkapéldány. Én voltam a tépéscsináló: fémvonalzót illesztettem a kérdéses lap belső széléhez, mégpedig úgy, hogy négy-öt milliméternyi leffentyű maradjon kiszakítatlanul – és sitty, kirepesztettem a portrét. A következő brigádtag stócba rakta a hóka képmásokat (ezeket meg kellett semmisíteni, gondolom azért, nehogy az ellenség propagandacélokra felhasználhassa), s a csoport zárótagja vitte a könyveket a ragasztóbrigádhoz. Élő gépsorunk így működött három napon át, míg mind az ötezer példánnyal végeztünk.

Ezalatt bennem igen erős reflex alakult ki, amelynek még évekig nem tudtam ellenállni: bármilyen könyvben megláttam Őt, azonnal kitéptem.

Akkor hagyott csak alább szaggató ingerem, amikor megváltam a szerkesztőségtől…

Aztán eltelt néhány év, és volt kollégáimtól hallottam a hírt: megjött a fővárosból az utasítás: minden kiadandó könyvből ki kell iktatni a Vezérre vonatkozó passzusokat, portrékról pedig (akár sápatagok, akár nem) szó sem lehet a jövőben. A hír hallatán akkor elszorult a szívem. Őszintén sajnáltam, hogy én, a gyakorlott tépéscsináló, ebben a tisztogató munkában már nem vehetek részt.

Megjelent: Beszélő hetilap, 2. szám, Évfolyam 5, Szám 2

A tárca egy 1981-es megtörtént eseményen alapszik. Balla D. Károly akkoriban a kijevi székhelyű Ragyanszka Skola köztársasági tankönyvkiadó ungvári magyar szerkesztőségében dolgozott segédszerkesztőként (gyakorlatilag korrektorként); ez a kollektíva fordíttatta, szerkesztette, korrigálta, tördelte és készítette elő kiadásra a kárpátaljai magyar iskolák számára a tankönyveket. A magyar nyelv és irodalom könyveken kívül ezek valamennyien a megfelelő orosz vagy ukrán tankönyv fordításai voltak, és a magyar verzió ungvári nyomdában készült. A tárcában említett tankönyv is az Ungváron székelő megyeit könyvnyomdában készült és a leírt tépéscsinálásra Vladimir Iljics Lenin túl haloványra sikeredett portréja miatt került sor a kijevi tankönyvkiadó főnökség kifogása miatt.

Az én hátam nem híd

Az én hátam nem híd

Téli utazás – Ungvár


Magyarországra települve is erdélyiként nyilatkozó írótársam fejtette ki nemrég egy interjúban már-már provokatív őszinteséggel, hogy az úgynevezett hídszerep bizony hatalmas hazugság. Senki ne várja az erdélyi magyarságtól, hogy az anyaország és Románia vitáiban közvetítőként működjön. Az ő hátán – nyilatkozza – senki ne akarjon átgyalogolni. A kisebbségre történő állandó mutogatás nem segíti Budapest dolgát, ha Bukaresthez keres utat. Mint ahogy fordított irányban sem működik a híd: a románságnak esze ágában sincs épp az erdélyi magyarság révén Európába jutni.

Én, a kárpátaljai, elismerőleg bólogattam a kissé szélsőségesen fogalmazott, de alighanem igaz okfejtést olvasva, és a kifejezést: „hídszerep” – gyorsan beírtam képzeletbeli noteszomba, melybe a „kiráz tőle a hideg” kategóriájú címszavakat gyűjtöm. Eddig ugyanis csak visszafogottan idegenkedtem a hídszerep túlzott használatától, mostantól azonban már viszolyogni kezdtem tőle: ha meghallom-olvasom valahol, azonnal futkosni kezd a hideg a hátamon, kiver a jeges veríték, elsápadok, ájulás környékez.

Hasonló elváltozásokat régóta megfigyelek magamon. Először alighanem – eszmélkedésem hajnalán – a „formájában nemzeti, tartalmában szocialista” kifejezés váltotta ki belőlem e tüneteket, talán akkor, amikor vagy huszadszor hallottam-olvastam, hogy verseim ebbe a kategóriába tartoznak, ha meg véletlenül nem illenének bele, sürgősen bele kell tuszkolnom. De hideglelés fog el a „szovjet magyarok”, a „fejlett szocializmus”, az „internacionalista kötelesség” fogalmaktól is, amikor pedig Magyarországra utazván „milyen szépen beszélsz magyarul” felkiáltással dicsértek szembe, egyenesen úgy érzem magam, mintha legalábbis pápua lennék, és rézkarika fityegne az orromban.

Heveny tüneteim dús szemöldökű bölcs vezérünk országlásának végnapjaiban szaporodtak kóros gyakoriságúvá, de, be kell vallanom, az átépítés első évei sem kíméltek. Glasznoszttyal feküdtem, és peresztrojkával keltem, egész álló nap a piacgazdaságot kerestem, és egész éjjel demokráciáról álmodtam, miközben hátamon szünet nélkül futkosott a hideg.

Címszó lett kis noteszomban néhány személynév is, így Pavlov miniszterelnöké. Ahányszor csak meghallottam, furcsa képzettársítás nyomán azonnal kutyául éreztem magam, olyan kísérleti állatnak, akin a kiéheztetés experimentumát hajtják végre. Ha a dicső férfiú megjelent a képernyőn, azonnal vicsorogni kezdtem, olykor vakkantottam is néhányat. De nem sokáig. Jött a puccs, és teljes dermedtségben figyeltem az országos méretű „itt a piros, hol a piros” című hazárdjátékot.

Jegyzetfüzetem két slágerfogalma később az „Európa-ház” és a „spiritualizált határ” lett. Mindkettő toronymagasan veri az összes többit, még a „rendszerváltást”, sőt a „tizenötmillió magyart” is.

Az Európa-ház azért borzolja idegeimet, mert ha meghallom, rögtön az kezd aggasztani, vajon van-e ennek a háznak hátsó udvara, s akad-e ott egy megürült istálló, lakatlan tyúkól, üres csűr, ahol, ha már mindenképpen oda kell költöznünk, meghúzhatjuk magunkat. Mert azt mégsem hiszem, hogy azonnal a tisztaszobába invitálnak bennünket: egyrészt ott már nincs egy szabad állóhely sem, másrészt – mi tagadás – nem is vagyunk úgy öltözve: csizmánkon afganisztáni sár, lukas nadrágunkon nyugati hitelfoltok, szakadt zubbonyunkat már csak a nemzetállamöltések tartják egyben.

A másik listavezető címszótól, a spiritualizált határtól azért ver ki a hideg, mert havonta átkelek Csap–Záhonynál oda is, vissza is. Épp eléggé sokkoló hatású a gondolat, hogy 20-24 órát kell várakozni, épp elég félelmetes a 3-4 kilométer hosszú kamionsor, épp elég megszokni, hogy a vámosok csempésznek, a határőrök dezertőrnek hisznek (akik ráadásul gorombáskodnak is, ha ebben a hitükben csalódnak) – nos épp elég mindehhez hozzáedződni. Ám ha ezen túl még „szellemiesülnek” is a határok, akkor ez már nekem is több lesz a soknál. Spiritiszta szeánszokat ülünk várakozás közben? Kísértetek járják be a vámhivatalokat? Könyörgöm, uraim, babonás vagyok, ne ijesztgessenek ezzel az okkultista vízióval, inkább ehelyett legalább egyszer ízleljék meg a tiszai szelet Záhony és Csap között, de nem ám diplomaútlevéllel, hogy még a fűzfák levelei is szalutáljanak, hanem csak úgy, egyszeri emberként. Ha meg ezeket a szellemi izéket ismerik, a lélekvándorlás segítségével bújjanak egy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár bőrébe, tapasztalják meg úgy, mint jelent ekként „otthonról haza” utazni. Alighanem elmenne a kedvük a spiritualizálástól.

És ha már a Tiszáról szó esett, vissza is térhetünk a hídszerephez. Szó se róla, kicsit strapás feladat ott feszülni és tűrni mindenféle átkelni szándékozó inzultusait. Nem csoda, ha az Erdélyből áttelepült kolléga kikéri magának. Köszönöm, én is szívesebben vagyok a parton, még az erkölcsi hídpénz sem vonz. Különösen azóta nem, hogy kiderült, amit Kárpátalján nemrégiben bárki megtapasztalhatott: ha jön az árvíz, elsőnek a hidak esnek áldozatul.

Megjelent: Beszélő hetilap, 51–52. szám, Évfolyam 4, Szám 50

Kisebbségi vödör

Kisebbségi vödör


„Természetes elvárás, hogy a magyar kisebbségnek az anyaország kormányához és nem pedig annak nemzetrontó ellenzékéhez kell lojálisnak lennie.”
Egy szónok

Könyörgöm, akasszuk fel!

Nyár van.

Mit nyár: kánikula, forróság, dögletes hőség. Minden normális ember nyakig ül valami hűs vízben, aztán hideg söröket iszogat, s megint lubickol. Csak a hülye író ül ilyenkor a város katlanában, s igyekszik eleget tenni bizonyos elvárásoknak. Például annak a felkérésnek, amelyet az egyik nagy múltú („és kis jelenű” – tenné hozzá az író cinikus barátja) napilap szegezett szembe vele: nyilatkozna már valamit magyarság és ezredforduló, felelősségtudat és írástudás, magyar ember és mitérha, no meg kisebbség és egyáltalán vonatkozásában pár flekken. A nagy múltú lap szerkesztőségének ezen ákciója (e szó itt használt jelentésére még visszatérnünk érdemes) bizonyos mértékben a hóhérakasztás gesztusára emlékezteti az írót, aki tavaly ilyenkor hasonló ákciót ötlött ki: körbelevelezte író-szerkesztő kollégáit Trianonon belül és kívül: írnák meg egy gyűjteményes kötet számára, mi a véleményük ezredforduló és felelősségtudat, ember és magyar mitérha, no meg kisebbség és egyáltalán vonatkozásában. Na már most: ha egyszer maga is másoktól tudakolta ezt a felelősségtudatos kisebbségi mitérhát, akkor azért tette nyilván, mert ő nem tudta a választ. És ha nem tudta a tavalyi nyári melegben, akkor aligha tudja az idei napszúrásos, gutaütéses kánikulában sem, pláne, hogy időközben egy kicsit rádőlt a Birodalom.

Mégis érzi, nem kellene elbliccelnie a megtisztelő felkérést, össze kellene vakarni azt a kis maradék hivatástudatot, s nyilatkozni bölcsen, kicsit talán kisebbségi magyar gerincet ropogtatva, hogy azt mondja: anyanyelv és megmaradás, gyökér és hagyomány, viharverten és herderi átok dacára, megfogyva bár, de törve nem, mert közös haza a magasban, és különben is tizenötmilliónyian, meg hogy korábban nem volt szabad, de most már igen, sőt, az anyaország odanyúlt a hónunk alá, újjé! (vagy hogy éppen nem nyúlt még eléggé oda, brühühű!), meg hogy majd a határok lebegtetős spiritualizálódása és keresztül-kasul való átjárhatósága úgy is mint európaiházasodás, de nem a hátsó udvaron át, hanem bele egyből a tisztaszobába, mert most már a nagyhatalmak is, hogy csak a kisebbségeken át, és egyáltalán.

Az író tudja, menne ez szinte magától, az írógép, mint okos ló, irányítás nélkül beletalál az európaházba és a tizenötmillióba, oda sem kell figyelni szinte. De valahogy mégis úgy érzi, ez sem lenne igazán ínyére, mert tele van a hóna alja a sok mitérhával… Meg az efféle akciókkal, melynek – kisebbségi! – jelentését az író Szlovákiában tanulta ottani magyaroktól, még a „Tűzön-vízen át a Szovjetunióval”-korszak CSEMADOK-os terminológiájából: ott és akkor a lepényevéstől az akadémikusok szimpozionjáig, a zsákban futástól és tombolától az esszépályázatig minden akciónak minősült, író-olvasó találkozóra gyülekezvén a „Kultúr” előtt egy „ jó palóc” oda is sodródott a kis csoporthoz: „Lesz válámi ákció?” „Lesz!” – válaszoltak az ott állók kórusban. Ez elég volt neki, benyomult a terembe anélkül, hogy tudta volna, néptáncverseny vár-e rá vagy egy nyugalmazott alezredes élménybeszámolója a ’68-as szocialista összefogásról.

Tehát: ákció, akasszunk hóhért? Akkor már inkább az agyonidézett anekdota egyszeri hőse, aki imigyen mondta el életrajzát: született a Monarchiában, iskoláit az első Csehszlovák Köztársaságban végezte, Horthy Magyarországában nősült, és a Szovjetunióban születtek gyerekei. „Akkor maga bejárta a fél világot” – lelkendezik a kérdező, mire az öreg lehűti: „Ugyan kérem, életemben ki nem mozdultam Munkácsról, most pedig – írta tovább a történelem az anekdotát – a független Ukrajnában kapom a nyugdíjamat.”

Füstbe ment autonómia

Hogy ez a független és szabad és demokratikus Ukrajna kit mi jóval és mi rosszal kecsegtet, nehéz lenne megjósolni. Annyi azonban máris nyilvánvaló, hogy a Birodalom kisebbségi csöbréből most Ukrajna kisebbségi vödrébe csöppent a kárpátaljai magyarság. És ahogy a háromszázmilliós állam megtehette, hogy a „népek barátsága” nevében terjessze a nemzeti nihilizmust, úgy az ötvenmilliós új államot sem kényszerítheti semmi arra, hogy kis nemzetiségeinek különleges jogokat biztosítson. A nemrégiben megjelent dokumentum, UKRAJNA TÖRTÉNETE A NEMZETI KISEBBSÉGEKRŐL is amolyan nesze semmi, fogd meg jól ízű, az egyenlőség és demokrácia levében alaposan megáztatott szöveg, amely eléggé képlékeny és többértelmű ahhoz, hogy az érdekeltek és a hatalom kétféleképpen foghassa fel. Izgalmas már magának a nemzeti kisebbségnek a definíciója is a törvény 3. cikkelyében: „A nemzetiségi kisebbségekhez Ukrajna azon állampolgárainak csoportjai tartoznak, akik nem ukrán nemzetiségűek, s kinyilvánítják nemzeti öntudatukat és egységüket.” Hogy vajon mit ért a törvény a nemzeti öntudat és egység kinyilvánításán, arról nincs szó. Például az anyanyelv birtoklása és használata vajon öntudat-kinyilvánításnak minősül-e? Avagy csak akkor számíthatja bárki is magát nemzetiséginek, ha ezt a tényt nagygyűléseken vagy nyilatkozatokban teszi közzé? Vagy kötelezően csatlakozik valamely nemzetiségi szervezethez? Vagy táblát hord a nyakában: magyar, román, ruszin vagyok. Vagy egyfolytában népviseletben jár? Netán valamelyik nemzet szimbólumát varratja az ingére, pl. zsidók a sárga csillagot?

Hasonlóan nehéz értelmezni a törvény további megállapításait is. Ezek részletes taglalása helyett két momentumra érdemes még kitérni. Az egyik, hogy a törvény következetesen csak megenged, de nem ír elő. Megengedi, hogy – pl. – „ott, ahol egy bizonyos nemzetiségi kisebbség képezi a lakosság többségét, az állami szervek, társadalmi egyesülések, valamint vállalatok, intézmények és szervezetek munkája során az ukrán állami nyelv mellett a kisebbség nyelve is használható.” Használható, de nem használandó. Azaz Beregszászban egyetlen hivatalnok vagy gyárigazgató sem kötelezhető arra, hogy birtokolja „a többségben lévő kisebbség” nyelvét. Pista bácsi beszélhet magyarul, ha bemegy a tanácsba, de senki sem köteles ezt meg is érteni.

Másik jellemzője a nemzetiségi törvénynek, hogy nem ismeri a kisebbségek semminemű önigazgatási, önkormányzati vagy önrendelkezési jogát, legkevésbé az adminisztratív-territoriális autonómiát. Mint e hasábokon ez év tavaszán beszámoltunk róla: Kárpátalja lakossága 1991. december elsején az összukrajnai népszavazáson nemcsak elnököt választott, és nemcsak a független Ukrajnára szavazott, hanem hatalmas többséggel (80 százalék fölött) megszavazta Kárpátalja különleges önkormányzati státusát, a Beregszászi járásban élők pedig ennél is nagyobb arányban (90 százalék körül) voksoltak a Magyar Autonóm Körzet megalakítása mellett. Nos, akiknek ezek után bármilyen vérmes reményei lettek volna, akár Kárpátalja különleges státusát, akár a magyar autonómiát illetően, azokat hideg zuhanyként érhette ez a törvény, amely ilyen alakulatok létrehozásának lehetőségéről nem akar tudni. (A korábbi autonómiatörekvésekkel szemben is az volt a hatalom legnyomósabb érve: Ukrajna alkotmánya nem ismeri a közigazgatási-territoriális autonómia fogalmát, tehát ilyenek létrehozása alkotmányellenes. Kell-e mondanunk, hogy ha egy konkrétan a kisebbségekkel foglalkozó törvény sem ismer ilyen lehetőséget, akkor az hiányzik az új alkotmánytervezetből is!)

A törvényben azonban mégis előfordul egyszer az autonómia szó, mégpedig „kulturális autonómia”-ként. Ám ezen sem azt értik, amit a magyarság szeretne: egyfajta személyi elvű intézményes önkormányzatot, amely a magyar művelődés teljes rendszerét (iskolákat, egyesületeket, művelődési házakat, sajtót, színházat stb.) függetleníthetné, önállóvá tehetné, hanem pusztán azt, hogy az állam minden nemzetiségi kisebbség számára garantálja „az anyanyelv használatát és az anyanyelvi oktatást… a nemzetiségi kulturális hagyományok fejlesztését, a nemzeti jelképek használatát, a nemzeti ünnepek méltatását…” Persze, amikor Erdélyben magyar iskolákat zárnak be, és Szlovákiában életveszélyes a magyar Himnuszt énekelni, akkor mindezek a jogok értékelhetőek ugyan, de mint eddig, továbbra is arról van szó, hogy a magyar iskoláknak csupán az oktatási nyelve lesz magyar (és nem lesz önálló nemzetiségi tanterv), hogy valamennyi magyar intézmény a megfelelő állami struktúra kereteiben működik (pl. egy magyar falu művelődési házának munkáját a járási – nem magyar! – elöljáróság hagyja jóvá ahelyett, hogy lenne egy területi magyar művelődési főosztály stb.), s így bármilyen nemzetiségi kezdeményezés különböző okokra való hivatkozással bármikor megakadályozható vagy korlátozható.

A törvény által biztosított „kulturális autonómia” tehát némi túlzással csak annyit jelent, hogy lenghet a trikolór, augusztus huszadikán lehet mulatni, és akár éjjel-nappal szólhat a Himnusz–Szózat–Székely Himnusz. Ez némileg emlékeztet egy néhány évvel ezelőtti – ugyancsak szlovákiai – ellenakcióra, amikor valamelyik állami vezető kifejtette: a CSEMADOK táncoljon és szavaljon, de ne politizáljon.

Konvertálhatatlan kisebbség

Az írónak egyik szeme sír, a másikat meg behunyja. Amelyik sír, az amiatt, mert tudja: ezek a szűkösen mért jogok nem elegendők a magyarság megtartásához. A katasztrofális gazdasági helyzet, a fel-feléledő ukrán vagy ruszin nacionalizmus továbbra is ezreket-tízezreket fog áttelepülésre kényszeríteni: a magyar értelmiség lassan elhagyja Kárpátalját. Csak egy látványos gazdasági felfutás és a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban gyakorlott pozitív diszkrimináció tudná ezt a folyamatot feltartóztatni. Az író tudja, egyikre kisebb az esély, mint a másikra. Az ukrán jóléti állam és a kisebbségnek a többséggel szembeni előjogai hihetetlenül távoliak a jelen társadalomtól.

Másik szemét az író azért hunyja be, mert fél meglátni sok olyasmit, amivel az anyaország kecsegteti. Amikor legutóbb kinyitotta, épp azt látta, hogy Magyarország két legmagasabb közjogi méltósága a sajtó hasábjain levelezik egymással, meg azt, hogyan csinál kedvenc szociológusa majmot kedvenc irodalomtörténészéből, aki egy gyenge pillanatában hatalmával élve nem kezdeményezi-e majd a Mozgó Világ betiltását. (Jó poén lenne!) Aztán meg azt veszi észre szegény kisebbségi író, egyre többen azt várják tőle, kötelezze el magát az anyaország kormánya mellett. Ez elvárható a kisebbségek hóna alá való permanens nyúlkálás után, nemde?

Az író tehát elmegy egy vidéki nagyvárosban szervezett rendezvényre, ahová – különös tekintettel a hóna aljára – meghívták, s ahol aztán többször is emlegetik őt, mint a Kárpát-medence magyar kisebbségét, aki jaj de jó, hogy itt van, legalább hallja, amit kell. Az öröm a „jaj de jó” hangoztatói részéről jogos, mert a rendező intézménynek éppen a számos konvertálhatatlan valutájú országból érkező magyar kisebbségre való hivatkozással sikerült néhány alapítványt és intézményt megpumpolnia. Más kérdés, hogy útiköltséget téríteni azért mégis vonakodnak, s hogy a reggeli nem tartozik bele a meghívottak „teljes ellátás”-ába. Az író mégis jól érzi magát reggeli nélkül is, legalább éhgyomorra hallhat olyasmit, egy új lap még újabb főszerkesztőjétől például, hogy „Az idegen – szép” kiállítás helyett „A magyar – szép” című tárlatot kellett volna megrendezni. (Az író arra gondol, a szónok bizonyára magát állítaná ki legszívesebben mint fő szép magyart.) Meg azt hallja, ugyanettől a főszerkesztőtől, akinek lapja állítólag nyitott lesz minden irányzat előtt, hogy a nemzetközi írószervezet magyar elnöke egyszerűen hazug. Egy másik szónok „a mi fajtánk”-ról beszél, s bizonygatja, hogy a világszervezet, amelyet itt most képvisel, s amelynek elődje a Kádár-rendszer hűséges kiszolgálója volt, most azért nem válhat a keresztény kurzus és népnemzeti tendencia elkötelezettjévé, mert Magyarországon nincs keresztény kurzus és népnemzeti tendencia. Az egészet a mocskolódó liberálisok találták ki, akiknek egyébként sincs semmi közük az igazi liberális eszmékhez, egyszerűen nemzet- és hazaárulók.

Az író újra behunyja szemét, befogja fülét és száját is, mint a három majmok, elzárja a tévét és a rádiót, kidobja az összes újságot, s bosszankodik, miért is hagyta, hogy újra a hóna alá nyúlkáljanak. Ő kívülálló, ő kisebbségi, konvertálhatatlan öntudattal, miért is csalogatják ilyen kelepcékbe. Inkább maradt volna otthon, olvasgatott volna a hűs szobában valami klasszikusat, görögöket talán.

És ekkor támad egy szörnyű víziója: magát látja, amint nyúl egy könyvért. Göncz Árpád: Magyar Médea. De mire leveszi a polcról, már ez áll a fedőlapján: MAGYAR MÉDIA.

Megjelent: Beszélő hetilap, 34. szám, Évfolyam 4, Szám 33

Ajánlom még:

Ukrán nemzeti diktatúra Kárpátalján?

Ukrán nemzeti diktatúra Kárpátalján?

Kárpátalja hármas népszavazásra készül. Az első kérdés: ki legyen Ukrajna elnöke; a második: független legyen-e az Ukrán Köztársaság. A harmadik kérdést a Kárpátaljai Területi Tanács tűzte ki hosszas huzavona után: autonóm legyen-e Kárpátalja? A beregszásziak egy negyedik kérdést is kapnak: igent mondanak-e a Beregszászi Magyar Autonóm Körzet létrehozására. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség azt javasolja a magyar anyanyelvű lakosságnak: válaszoljanak igennel az utolsó három kérdésre. Egyesek úgy vélik: Kárpátalja autonómiája csak a független Ukrajnában képzelhető el, mások viszont úgy gondolják, a kétfajta szuverenitás éppenséggel kizárja egymást: a most körvonalazódó ukrán államban nem látnak helyet az itt élő kisebbségek demokratikus intézményei számára. S hogy a versenyben lévő elnökjelöltek közül melyik nyújthatna garanciát erre, ezt végképp kétely övezi – még most, néhány nappal a nagy kampánnyal kísért elnökválasztás előtt is. Hogy miért? Némi magyarázattal szolgálhatnak a közelmúlt fordulatai.

A közíró vívódásai

Alig több, mint egy év telt el azóta, hogy a Szovjetunióban megszűnt államellenes tevékenységnek minősülni minden olyan cselekedet, amely korábban „izgatásnak”, „az államrend megdöntésére irányuló felszólításnak”, „szovjetellenes megnyilvánulásnak” vagy egyszerűen „hazafiatlan magatartásnak” számított, és pénzbüntetéstől kezdve többéves elzárással vagy kényszermunkával volt sújtható. Az alkotmány ezen „korszerűsítése” után a büntetéstől korábban sem igen rettegő radikális csoportok többezres tömegek előtt „szidhatták a rendszert”, követelhettek lemondást, feloszlatást, betiltást, és sürgethették „az államrend megdöntését” – mindez nem ütközött törvénybe. Ám ami már-már törvényszerű: a tabu feloldásával csökken a tilalmas dolgok vonzereje.

Kis cinizmussal az érdeklődés újbóli felkeltésének is nevezhetnénk az Ukrajnai Legfelsőbb Tanács október 11-i határozatát. A testület ugyanis törvénybe iktatta, hogy – idézzük szó szerint –: „Az állami és társadalmi rend erőszakos megdöntésére, illetve megváltoztatására való nyilvános felszólítások csakúgy, mint Ukrajna területi integritásának megsértésére irányuló egyéb felhívások és cselekedetek vagy az ilyen cselekedetekre való felhívásokkal kapcsolatos anyagok terjesztése három évig terjedő szabadságvesztéssel vagy 10 ezer rubelig terjedő pénzbírsággal büntethetők.”

De ki tudná megmondani, mi tartozik pontosan az „Ukrajna területi integritásának megsértésére irányuló egyéb felhívások és cselekedetek” kategóriájába? Ha egy többezres nagygyűlésen azt mondom, hogy Kárpátalját – például – Svájchoz kellene csatolni, az már büntethető? És ha ugyanezt szűk baráti körben hangoztatom, s valaki besúg? Vagy ha egy magánlevélben kétségbe vonom Trianon igazságosságát, s levelem illetéktelen (valójában nagyon is illetékes!) kezekbe kerül – ezért már le lehet engem csukni?

Vagy például – és ez már véresen komoly kérdés – sérti-e Ukrajna területi integritását Kárpátalja autonóm státusának szorgalmazása? Mert ha igen, akkor az itt élő magyar, ruszin, román lakosság nagy része bűnösnek nevezhető – és máris indulhatnak a vagonok Szibériába, azaz oda nem, mert, sajna, az már nem Ukrajna. Elképzelhető, hogy Kárpátalján újra kockázatos lesz énekelni az „Általmennék én a Tiszán ladikon…” kezdetű népdalt, tekintve, hogy a Tisza itt határfolyó, tehát e sor irredenta megnyilvánulásnak számíthat, s így (vérig) sértheti Ukrajna területi integritását.

A közíró vívódik. Mi tagadás: nem szeretne hűvösre kerülni. De azt sem szeretné, ha felvállalt „igazmondása” kijátszására kényszerülne, és az egyértelmű fogalmazás helyett allegóriákba kellene csomagolnia mondandóját. Talán jobb lenne hallgatni. Ám arról is van némi tapasztalata, hogy a diktatúrák hogyan szokták meghálálni alattvalóiknak a jó magaviseletet. Akkor hát? Mi más marad hátra, mint az írás: az őszinte, kendőzetlen és egyértelmű fogalmazás.

A közíró reménykedhet: csak pénzbüntetésre ítélik.

Petőfi karjai

E nyáron Ungváron megnyitották a Magyar Köztársaság Kijevi Főkonzulátusának ungvári képviseletét. Az avatási ünnepségre maga Jeszenszky úr jött el, és bár a hivatali helyiségekbe még nem lehetett belépni a létrák és meszesvedrek miatt, a nemzetiszín szalag átvágására mégis sor került.

Nos, a magyar állam e felségterületének homlokzatáról 1991. augusztus 19-én éjszaka leszakították a nemzeti trikolórt. A tettesek ismeretlenek, és az amúgy is feszült hangulat további elmérgesítését elkerülendő, a dologból nem lett nemzetközi konfliktus. A moszkvai puccs napjaiban Kárpátalján történtekről egyébként azóta sincs az itt élőknek pontos képük: a napisajtó hallgatott, a területi tanács elnöke beteget jelentett.

A puccs bukása után felgyorsultak az események. Területszerte lepecsételték a párthelyiségeket, zárolták a pártvagyont, és felfüggesztették az apparátus működését. Alig pár nappal később Ungváron eltávolították helyéről Lenin szobrát, aktivizálódtak a nemzeti-nemzetiségi mozgalmak. A beregszászi Lenin-emlékmű eltávolítását követően egy részeg (nem magyar) villanyszerelő vasdoronggal megrongálta a Petőfi-szobrot, letörte karját. Az elkövető másnap (már józanon) azzal érvelt, hogy a Nagy Vezér szobrának lebontása feletti dühében vetemedett a vandál tettre. Kisvártatva letörték Petőfi másik karját is, s hogy a maradék megmeneküljön, az ott lakó magyarok kénytelenek voltak maguk eltávolítani. Most azon tanakodnak, milyen magas posztamensre emeljék, hogy a nemzeti szimbólum biztonságban legyen.

Ki vágja le a sárkány fejét?

A Kárpátaljai Területi Tanács elnöke, Voloscsuk, több mint egy hónapig halogatta a rendkívüli ülésszak összehívását. A „Fehér Ház” előtt tüntető tömegek az elnök és klikkje azonnali lemondását követelik, amivel a demokratikus erők is egyetértenek. „A sárkány fejének levágásában a testület magyar frakciója is részt vesz” – fogalmaz némi pátosszal Dupka György, a KMKSZ titkára. Az összukrán népfrontmozgalom, a RUH legelszántabb képviselői éhségsztrájkot hirdetnek, s az elnök lemondásán túl a testület önfeloszlatását is követelik. A tanácsi hatalomba magát időben átmentő pártokrácia azonban nehezen adja meg magát.

A RUH-nak és a köréje csoportosuló Demokratikus Ukrajna Tömbnek azonban más célja is van az éhségsztrájkkal: tiltakoznak az ellen, hogy a területi tanács napirendre tűzze Kárpátalja autonómiájának a kérdését. Követelik, hogy Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa bírósági úton vonja felelősségre emiatt a területi tanácsot, az autonómia megteremtésének ugyanis „nincs semmilyen jogi alapja, és Ukrajna területi integritása ellen irányul” – érvelnek. (Emlékezzünk a fentebb idézett törvénycikkely szóhasználatára!)

Ez a kérdés végképp megosztja a pártokrácia demokratikus-radikális ellenzékét. Az autonómiáról sem a ruszin, sem a magyar képviselők nem kívánnak lemondani. Bár elképzeléseik egymással is ellentétesek, a nagy ukrán nemzetállamból egyaránt nem kémek. A képviselők végül több kérdésben engednek a sztrájkolok követelésének: autonómia helyett „a független Ukrajnán belüli Kárpátalja státusáról” vitatkoznak. A végső szót most már a népszavazás mondja ki.

Kikkel tartsanak a magyarok?

Ebben a bizonytalan időszakban a vidék magyar lakossága igen nehéz napokat él meg. Képviselőit érthető okokból riasztja a posztkommunista apparatcsikok hatalommentő mesterkedése, ám az ellenük fellépő, látszólag demokratikus erők egyes nacionalista, olykor nyíltan magyarellenes megnyilvánulásai is fenyegetőek. Az egységes Nagy-Ukrajna eszménye a rossz emlékű „egyetemes szovjet nép” fixa ideáját idézi fel. Ennél az elképzelésnél nem sokkal szimpatikusabb az a ruszin törekvés sem, amely Kárpátalját önálló ruszin köztársaságnak deklarálja, ám ezen formációból rendszerint kifelejti a magyarságot.

„Demokráciát, de csak nekünk” – foglalhatnánk össze a RUH hitvallását. Míg korábban e nemzeti mozgalom természetes szövetségese tudott lenni Kárpátalján a KMKSZ-nek a kommunista hatalmi struktúra leépítésében, addig mára – közeli hatalomra jutásában bízva – szembefordult vele. Éppígy naivság lenne azt hinni, hogy például a Kárpáti Ruszinok Szövetsége, amely most a magyarokkal együtt veti el a nagy ukrán kontinuitás elvét, majdan – ha hatalomra jutna – „szárnyai alá venné” a vidék kisebbségeit. Éppolyan féltékenyen őrizné „Kárpátalja területi integritását”, mint ma a RUH Ukrajna sérthetetlenségét.

Úgy tűnik tehát, a magyarság csak önmagára számíthat. És talán lenne ereje is ahhoz, hogy határozottabb és önállóbb politikát folytasson. Bármily hihetetlen, Kárpátalján ma a KMKSZ a legnagyobb tömegszervezet a maga 30 ezres tagságával, a RUH vagy a ruszin szövetség létszáma meg sem közelíti ezt a nagyságrendet (egyedül a kommunista párt helyi szervezete volt népesebb). A beregszásziaknak mintha sikerült is volna kezükbe ragadni a kezdeményezést.

Kis magyar autonómia?

A Beregszászi Járási Tanács a puccs napjaiban a hallgatás mellett döntött. Szeptember 14-én viszont radikális lépésre szánta el magát: a testület határozatot hozott, hogy december 1-jén a járásban népszavazást kell tartani a Magyar Autonóm Körzet létrehozásáról. Ez a körzet a Szovjetunióba szakadt magyarság első és egyetlen nemzeti-territoriális alakulata lenne. És bár a formáció egyelőre csak a beregszászi járás területére korlátozódna, a beregiek úgy vélik, a terület valamennyi településének jogot kellene biztosítani arra, hogy a magyar autonómiába belépjen vagy kiváljon belőle. Ha ezt az elképzelést a most előkészítés alatt álló leendő új ukrán alkotmány törvényerőre emelné, akkor a mai beregszászi járással határos ungi és ugocsai magyar falvak is csatlakozhatnának a nemzetiségi alapon szerveződő alakulathoz. Mindez a kárpátaljai magyarság mintegy 60-65 százalékának önrendelkezését jelenthetné.

A beregiek határozata persze éles ellenállásba ütközik a RUH és a ruszin elképzelések szorgalmazói részéről, sőt, visszhangja nem egyértelmű a magyarság körében sem. Mint két év óta folyamatosan, ma is hallani az ellenérveket: a beregiek „önzése” megosztja a magyarságot. Riposztként talán az ellenkező állítás kívánkoznék: a nem beregiek „önzése” pedig e kompakt tömbben élőket fosztja meg az önmeghatározás lehetőségétől.

„Jó” megoldást itt is nehéz találni: az ellentétes érdekeket nagyon nehéz közelíteni egymáshoz. Egy biztos: ha a beregszászi járás kétharmadában a magyar lakossága az Autonóm Körzet létrehozása mellett dönt, ezzel új helyzetet teremt, döntési kényszer elé állítva mind a KMKSZ területi vezetését, mind Kárpátalja és Ukrajna érdekcsoportjait, sőt, a köztársaság legfőbb hatalmi testületét, az ukrán parlamentet is.

A beregiek időzítése egyébként igen figyelemreméltó. December elsején a köztársaság függetlenségét minden valószínűség szerint megszavazzák. Ez minden bizonnyal új lendületet ad az összukrajnai nemzeti mozgalmaknak, és az ezután már minden bizonnyal hatalomra kerülő „újdemokraták” alighanem tűzzel-vassal is hajlandók „megvédeni” Ukrajna sokszor emlegetett területi integritását, és így Kárpátaljára is megpróbálják ráerőszakolni nemzeti diktatúrájukat. Nehéz megjósolni, hogy ez nem söpri-e el az itt élő őslakosok mindennemű autonóm törekvését, mint ahogy azt is csak találgatni lehet, vajon a demokrácia vagy nacionalizmus jár-e majd gyorsabb lábon Ukrajnában, s az itt élő kétszázezres magyarság nem sírja-e vissza a peresztrojka előtti „lágy despotizmust” a gyilkosán kemény ukrán „nemzeti demokrácia” közepette.

És a közíró vívódik: lesz-e vajon módja vívódni még 1992-ben is?

Beszélő hetilap 47. szám, Évfolyam 3, Szám 48

Miből gründoljunk magánkiadót?

Miből gründoljunk magánkiadót?

Válságban van az ungvári Kárpáti Kiadó. Ezt, azon túl, hogy az intézmény vezetői sajtóban-tévében épp elégszer elpanaszolták, onnan is tudni lehet, hogy a kiadó újabban furcsa leveleket írogat. A kárpátaljai magyar írók, publicisták éves almanachjában, az Évgyűrűk c antológiában szereplő szerzők például nemrégiben felszólítást kaptak a papírárak és a nyomdai költségek drasztikus emelkedése miatt – mondjanak le honoráriumukról. A felszólítás nemcsak azért tűnik furcsának, mert a kiadó ezeket az írásokat annak idején megrendelte a szerzőktől, és a megjelentetés pillanatáig szó sem volt a honoráriumok ki nem fizetéséről, hanem azért is, mert a veszteségekre való hivatkozással egyidejűleg a kiadó az antológia árát csaknem 800 százalékkal, igen, nem tévedés: nyolcszáz százalékkal emelte. A tavalyi még 65 kopekba került, az idei – amely egyébként tíz oldallal még kurtább is – már öt rubelbe. A kiadó levelében ugyanakkor az áll, hogy e meredek áremelés ellenére a kiadványon 10 ezer rubel veszteség keletkezett.

A Kárpáti Kiadó minden tekintetben tipikus szülötte a szovjet állami könyvkiadásnak. Évtizedeken át magas állami dotációban részesült, ennek következtében vízfejű gyerekké nőtt felszaporodott apparátusa, szinte minden „munkás” szerkesztőre jutott egy-egy semmittevő főnök, vagy ha az nem, hát aktatologató irodista. A szerkesztők nevetségesen alacsony éves normákkal dolgoztak (-nak!), így hát, ha kiszámítjuk, egy-egy könyv megjelentetése érdekében a kiadó hány embernek hány havi fizetést adott, egészen elképesztő adatokat kapunk az állami könyvkiadás hatásfokát illetően. Mindez belefért az állami dotációba, mint ahogy a mesterségesen alacsonyan tartott könyvárak is: egy-egy kis példányszámú verseskötet szerzője könyvének teljes példányszámát felvásárolhatta a honoráriumából.

Megtakarítás vagy nagytakarítás?

Vegyük még mindehhez hozzá, hogy a kiadó kitűnő üdülőhelye volt kirúgott pártapparatcsiknak és pártlapszerkesztőnek, elbocsátott nyomdaigazgatónak és menesztett egyetemi tanárnak. A magyar szerkesztőség munkáját hosszú ideig magyarul rosszul tudó és a magyar irodalmat egyáltalán nem ismerő vezető káder irányította. (Aki egyébként – áttelepülvén – most a magyarországi könyvkiadás szakmai tekintélyét öregbíti.) Kiegészíthetjük még a képet a „feleség” státusú írónékkal és kádernékkal vagy a kontraszelekció szamárlétráján szépen emelkedő karrieristákkal, megtűzdelhetjük merev ideológiával és magas fokú szakmai hozzá nem értéssel – és előttünk is áll a szovjet állami könyvkiadás mintapéldája: a köztársasági kategóriájú, Népek Barátsága Érdemrendes Kárpáti Kiadó.

A kiadó, amelyről most az önelszámolásra történő áttérés első őt percében kiderült, hogy működésképtelen. Működésképtelen annak ellenére, hogy az elmúlt egy-másfél évben átmentési, túlélési kísérletek színhelye: csökkentették az apparátust (most már két szerkesztőre jut egy főnök vagy adminisztrátor), lemondtak egyes helyiségekről, éves tervükből kihuzigálták a legveszteségesebb kiadványokat. A magyar írók, akiknek eddig gyakorlatilag egyetlen lehetőségük volt a Kárpáti Kiadónál történő megjelenés, most megdöbbenve tapasztalják, hogy e takarékoskodási próbálkozásnak legelőbb a magyar szerkesztőség látta kárát. Holott a magyarországi kiadókkal kiépült kapcsolat és a közös könyvkiadás révén évtizedeken át épp ez a szerkesztőség volt a kiadón belül az egyik legeredményesebb. Most mégis rajtuk kezdték a fukarkodást: öt szerkesztőből kettő maradt státusban, elvették két saját szobájukat (az egyikbe büfé került!), és éves tervüket is jócskán megnyirbálták, mondván, hogy kiadványaik ráfizetésesek.

Nem is olyan rossz magyar könyvek szerkesztőjének lenni manapság a Kárpáti Kiadónál: minél kevesebb kiadványt rendeznek sajtó alá, annál több a megtakarítás a kiadói költségvetésnek. Keserűségében a régi vicc jut az ember eszébe: a ráfizetéséről panaszkodó kereskedőt megkérdezik, ha ilyen rosszul megy a bolt, miből él meg. Hát abból, hogy szombaton zárva tartok – válaszolja. Nos, e logikát követve könnyen juthatnak a kiadói vezetők is arra a következtetésre, hogyha magyar szerkesztőséget be kell zárni, és kizárólag nagy példányszámban – ennek érdekében természetesen oroszul vagy ukránul – megjelenő krimiket, szakácskönyveket, sci-fi-, horror- vagy erotikus kiadványokat érdemes megjelentetni.

Félő, mindez azzal jár, hogy míg évtizedeken keresztül politikai akadályai voltak Kárpátalján a magyar irodalom fejlődésének, azaz a Kárpáti Kiadónál könyvhöz csak a szocreál keretében fogant művek szerzői juthattak, addig most, e félig sem megvalósult demokrácia közepette a piacgazdaság farkastörvényei uralkodnak el, és mivel ezek ellenében a nemzeti kisebbségeket semmilyen jog, törvény nem védi, az alig kétszázezres népcsoport szellemi elitje gazdasági okok miatt esik el újra az önmegvalósítás lehetőségétől.

Mi hát a megoldás?

Nyilván: jól működő, kis létszámú magyar magánkiadó létesítése, amely esetleg sikerkönyvek, kommersz kiadványok nyereségéből vagy akár bérmunkákból tudná a kárpátaljai magyar írók-költők kis példányszámú és ezért mindenképpen veszteséges könyveit finanszírozni.

Ám ennek is vannak mind jogi, mind gazdasági okai. És még az előbbiek lassan megoldódhatnak, az utóbbiak igen súlyosak. Elegendő, ha a permanens papírhiányt és az állami terjesztés monopolhelyzetét említjük, vagy azt, hogy a többnyire elavult technológiájú nyomdák kapacitásának javát állami megrendelés köti le. Aki tehát magánkiadót akar indítani, annak meg kellene várnia, amíg a papírgyárak és a nyomdák is magánkézbe kerülnek, illetve az alternatív terjesztőhálózat is kiépül. És ha mindez össze is jönne, akkor is ott a kérdés: egy anyagi jóléttel éppenséggel nem hivalkodó társadalomban kispénzű nemzetiségi írók ugyan milyen tőkével alapíthatnának kiadót?

A teljes gazdasági krach szélén álló ország – értsük ezen akár a Szovjet Birodalmat, akár az önállósuló Ukrajnát – a volt ellenségeitől kikunyerált kölcsönöket aligha invesztálná egy ilyen vállalkozásba, mint ahogy az az idő is végtelenül távolinak tűnik, amikor majd kárpátaljai magyar gyártulajdonosok, bank- és tőzsdekirályok csapnak fel mecénásnak.

Miből gründoljunk hát magánkiadót?

Talán csak nem abból a honoráriumból, amiről nem mondunk le az állami kiadónál?

Megjelent: Beszélő hetilap, 30. szám, Évfolyam 3, Szám 30

Zalka és a filiszterek

Zalka és a filiszterek

 

„Te költő vagy, te át tudod írni”' – ez a megtisztelő elismerés igazgatómtól származott, és a Ballag már a vén diák kezdetű dal szövegére vonatkozott. Akkortájt már rendszeresen publikáltam, így hát, amikor iskolánk direktora – bizonyára felsőbb sugallatra, de lehet, hogy ügybuzgóságból – elhatározta, az említett ballagási dal „túlhaladottnak tekintendő” és átdolgozásra szorul, érthető megfontolásból szemelt ki engem erre a bizalmi munkára. Éspedig: „Ez út hazámba visszavisz”, „filiszter leszek magam is” és „örökre isten veletek”.

Mi a baj ezekkel a sorokkal? – tettem a naivat.

– No hallod – így igazgatóm –, hát miféle hazába, és mi az, hogy visszavisz? Színtiszta revizionizmus! Meg a következő: hát mi az, hogy filiszter!

– Joszif Alekszandrovics sem tudja?

– Már hogyne tudnám! …Épp eléggé tudom ahhoz, hogy megmondhassam, ez így nem maradhat!

– Na és az „isten veled”?

– Ne kérdezz butaságokat! Hogy folytathatna klerikális propagandát egy szovjet diák!

Otthon aztán megnéztem a filisztert az értelmező kéziszótárban; filiszter (fn kiv pejor) Nyárspolgár, (jelzőként) Nyárspolgári. (ném… héb)

Ez számomra elég titokzatos volt, főleg a pejor. Azt viszont beláttam, hogy ami polgári (burzsoá), és még ráadásul nyárs is, az nem való szovjet iskolába. Pláne, hogy a szó eredete is fölöttébb gyanús: nem elég, hogy ném, hanem még héb is! Ajjaj!

Munkához láttam, de az istennek sem boldogultam. Annyira fülemben volt az eredeti szöveg, hogy nem tudtam semmi értelmeset helyére illeszteni. Két nap múlva visszaadtam a megtisztelő megbízatást.

– Nem is vagy te igazi költő – fitymált le igazgatónk, de ezzel meg is úsztam.

Hogy pontosan mi történt ezután, nem tudom. Valószínű, hogy összeült egy szövegmódosító bizottság (feltételezett összetétele: párttitkár, igazgatóhelyettes, tanulmányi megbízott, szülői tanács elnöke, esetleg meghívottként egy pártbizottsági elvtárs, no meg egy magyar szakos tanár, hogy a szaktekintély is sajátja legyen a konzíliumnak), és összes szürkeállományuk megfeszített munkájával kidolgozták a veretes új szöveget. Ezzel mi csak a betanulás során ismerkedtünk meg, amikor is az énektanár tangóharmonikástul végigjárta az érettségiző osztályokat, és próbát tartott. Nála volt a hitelesített új szöveg, mi arról másoltuk le füzetünkbe.

Izgatottan szaladtam végig a sorokon, érdekelt, vajon mire mentek a nálam nagyobb költők. Megoldásaik egyszerűen zseniálisak voltak. Az „Ez út hazámba visszavisz” helyett ez állt: „Ez út a célom felé visz”, a filiszteres sor helyett: „jó munkát végzek magam is”, míg az „örökre isten veletek”-et ez váltotta fel: „nem látlak többé titeket.”

Hogy ez nekem nem jutott eszembe! – emésztettem magam, és arcomra a szégyen pírja ült ki, amikor énekelve végigjártuk az „alsó és felső tantermek”-et.

Tizenöt évig ezzel a cenzúrázott szöveggel énekelték iskolámban a ballagási dalt. Ám vagy két éve újra megütötte a fülemet a filiszter és a többiek. Időközben ugyanis rehabilitálták a régi szöveget. Gondolom, összeült a bizottság, változatlan összetételben, és elhatározták, hogy túl kell lépni a pangás időszakának a torzulásain stb.

És ezzel a régi-új dallal az idei hallgatók nemcsak iskolájuktól búcsúztak, hanem a tanintézet névadójától is. Zalka Máté neve ugyanis – a szülők nyomására – lekerült az iskolatábláról. A valaha itt Ungváron tanárkodott költő emlékére az új tanévtől alma materem neve: Dayka Gábor Középiskola.

Csak sajnálhatom, hogy engem még nem ezen a néven Daykált.

(Ungvár)

Megjelent: Beszélő hetilap, 22. szám, Évfolyam 3, Szám 22

Szét és össze…

Szét és össze…

Az önállósulási törekvések nem új keletűek: a régió hallgatásra ítélt magyarságának egy „forrófejű” csoportja 1956-ban, a forradalom hírein felbuzdulva azonnal röplapokat kezdett terjeszteni Kárpátalján, s követeléseik közt első helyen szerepek az önállóság kérdése. Azonnal reagáltak a hatóságok is: az öt fiatalkorú szervező nyomban javító-nevelő táborban találta magát. Nem volt „megértőbb” a nem hivatalos álláspont sem: egyik tanárunk például folyton azzal érvelt, hogy a magyarságot már puszta számaránya folytán sem illeti meg az autonómia.

Etnikai rezervátum vagy igazi autonómia?

1988-ban határozta el újra néhány elszánt értelmiségi, hogy a peresztrojkát kihasználva beadványt fogalmaz a legfelsőbb tanácsi és pártszervekhez. Ám a Kárpátaljai Magyar Autonóm Körzet megalakításának tervét a hivatalos körök egyelőre nem tartották időszerűnek, s amint kitudódott a szervezkedés híre, azonnal fenyegetésekkel válaszoltak. 1989 nyarán az SZKP közreadta az új nemzetiségi politika tervezetét, mely szerint esetleg autonóm státuszért folyamodhatnak azok a szovjet nemzetiségek is, amelyeknek ez idáig erre nem volt joga. A kárpátaljaiak menten vérszemet kaptak. A csaknem féléves bojkott után bejegyzett Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége beregszászi szervezetének vezetői azonnal bejelentik, hogy kezdeményezik egy magyar autonóm körzet létrehozását Beregszász központtal.

A bejelentés óriási vitát vált ki a sajtóban. Hogy miért? Beregszász az egyetlen magyar többségű járás, a többiben és a nagyobb városokban a magyarok kisebbségben élnek, így ezek teljes egészükben nem csatlakozhatnának a magyar körzethez: ezzel a magyarság csaknem 30 százaléka többszörös kirekesztettségre lenne kárhoztatva.

Sok kétely merül fel azzal kapcsolatban is, hogy egyáltalán milyen önállóságot, mekkora önrendelkezési jogot biztosíthatna a magyarságnak egy ilyen területi formáció? Sokak szerint semmilyent, hisz a Szovjetunióban működő más autonóm körzetek sem nyújtanak semmiféle önállóságot az ott élő kisebbségnek. Emiatt aztán sokan újabb szemfényvesztésnek tartják az egész autonómiásdit, elvetik a „nemzetiségi szekértábor” lehetőségét, s úgy vélik, a jogállamiság lehetne az egyetlen garancia a magyarság érvényesülésére, nem pedig az efféle kétes hírű „etnikai rezervátum”.

Illúzió vagy reális terv?

Ekkor, 1989 őszén azonban még az autonómiapártiak vannak többen, s a KMKSZ választmánya a Beregszász központú autonóm központ létrehozása mellett foglalt állást, hangsúlyozva, hogy az e körzeten kívül rekedők számára is biztosítandók az egyéni és kollektív nemzetiségi jogok. Ám nem sokkal később – derült égből villámcsapás – kiderül, hogy az Ukrán SZSZK alkotmánya nem ad módot autonóm körzetek vagy járások létrehozására.

A KMKSZ ennek ellenére kidolgozta a maga autonómiatervezetét, amely alapvetően különbözik minden korábbi állásfoglalástól. Legfőképp abban, hogy míg eddig csupán területi autonómiáról volt szó, most a személyi elvű, azaz személyes döntésen alapuló autonómia lehetősége került előtérbe, s ennek mechanizmusát dolgozza ki a dokumentum most közzétett fejezete is. Közben azonban leszögezi, hogy a Kárpátaljai Magyar Autonómiának vegyes elvűnek kell lennie: ez mind az egy tömbben és többségben, mind a kisebbségben vagy szétszórtan élő kárpátaljaiak számára elfogadható lenne. A dokumentumot nem véletlenül minősítettem európai színvonalúnak. Tézisei az európai kisebbségek hasonló nyilatkozataira, a nemzetközi jog idevonatkozó passzusaira épülnek, ami megóvja a szűk látókörű provincializmus veszélyétől. Belső logikája a KMA majdani struktúrájából, a „technikai” kiépítése során felmerülő problémákból indul ki, ezért is tisztázza a nemzetiségi kataszter összeállításának, a nemzetiség meghatározásának távolról sem egyértelmű alapelveit. A tervezet mindamellett rendkívül rugalmasan alkalmazkodik a jelen politikai realitásaihoz is: számot vet azzal, hogy a létrehozandó magyar önkormányzat még jó ideig kénytelen lesz a szovjetrendszer elvei szerint működő struktúrákhoz igazodni.

Felértékelődő önállóság

A Kárpátaljai Magyarok Autonómiájának létrehozását célul tűző tervezet a Birodalom e válságos periódusában még inkább felértékelődik: a kárpátaljai magyarságnak ugyanis föl kell készülnie minden eshetőségre. Ha az autonómia intézményrendszere kiépülhetne – legalább részben – még mielőtt az egyre határozottabban érzékelhető diktatórikus (katonai?) visszarendeződés végképp megtörténne, akkor az autonóm keretek az itt élők számára is bizonyos védettséget biztosíthatnának a keményebb körülmények közepette is. Ha pedig mégis a demokratikus erők kerekednének felül, a vidék magyarságának máris kész „algoritmus” lenne a kezében arra, hogyan rendezzék be Kárpátalja életét. Végezetül: ha az Unió mégis széthullana, s Kárpátalja más állam – Ukrajna vagy a környező országok valamelyike – kötelékébe kerülne, az itteni magyarság szervezetten, saját intézményrendszer és önálló cselekvési képesség birtokában nézne az új kihívások elébe.

S talán ez fennmaradásának egyetlen záloga.

(Ungvár)

Megjelent: 15. szám, Évfolyam 3, Szám 15

Amikor Kárpátalján a Big Ben szerint harangoztak

Amikor Kárpátalján a Big Ben szerint harangoztak