Mégis, kinek a státusa
Balla D. Károly - Beszélő, 2001
A közérzet minősége nemcsak azon múlik,
hogy mire látunk ki, hanem azon is, hogy honnét.
(Déry Tibor)
– egy manzardőr feljegyzéseiből: a 2000. esztendő –
Többször leírtam már: Ungváron lakom, a Várhegyen. Apám szerint a kertünkben ér véget a Kárpátok. Igaza lehet, mert ha a vár bástyájáról észak felé nézek, azt látom, hogyan halmozódnak egymásra a hegyek végig a folyóvölgyben, ha viszont padlásszobámból („manzárd”) dél-délnyugatra vetem a tekintetem, szinte lábam alatt csordogál az Ung, s azon túl már az alföld sok száz mérföldje... De szemem hiába meresztem: a horizontot lezáró otromba sorházak válla fölött csak úgy leshetek át, ha otthagyom az ablakot, íróasztalomhoz ülök, bekapcsolom a rádiót, a tévét, a számítógépet, körberakom magam lapokkal és könyvekkel. Szól a zene, csörög a telefon, jönnek-mennek a drótpostán a levelek. Bejön a nagyvilág, és én cserében kitárulkozom előtte. Nem, nem kockáztatok semmit. Nem vagyok hazardőr. Manzárd-őr vagyok, aki rászokott az őszinteség drogjára...
Január
Gusztustalan volt ez az újévezredesdi. Mennyi fölösleges felhajtás, lihegés, hány magatevő pojáca!
Ki nem állhatom az ünnepeket. Soha nem is vonzódtam különösebben hozzájuk, még gyerekkoromban se (ó jaj, azok a jeles alkalmak a nagymamánál!), most meg kifejezetten viszolygok mindenféle ilyesmitől. Leginkább a kerek dátumok riasztanak. Őszintén szólva baromságnak tartok minden jubileumot, centenáriumot, millenniumot. Az égvilágon semmi értelmük. Csak azért, mert 10-es számrendszerben számoljuk az éveket, és ezért időnként nullák állnak a számok végén? A hónapokat viszont 12-es számrendszerben tartjuk nyilván, így a 144. vagy az 1728. hónapban is ünnepelhetnénk (122, 123). A hét napjai 7-es számrendszert alkotnak, miért nem ünnepeljük hát soha a 16 807. hétfőt, holott ez igen jeles szám: 75?
A 2000. év körüli szenzációzást is nagyon rühelltem, de talán még ennél is jobban zavart, amikor „Jézus Krisztus születésének 2000. évfordulóját” emlegették. Először is azonnal az émelyítő Lenin-évfordulók jutottak eszembe. Aztán meg azok a tudományos igényű vizsgálódások, amelyek szerint Jézus, ha élt egyáltalán, akkor vagy pár évvel korábban, vagy néhány évvel később látta meg a napvilágot. Más-más eredményt kapunk ugyanis, ha az evangelisták említette, egymásnak is ellentmondó időadatokat vetünk össze történelmi tényekkel (Heródes, népszámlálás, Pilátus stb.), és megint mást, ha különböző lehetséges csillagászati adatokat veszünk alapul (a betlehemi csillag vagy üstökös, vagy szupernóva, vagy két bolygó együttállása lehetett – ezen jelenségek időpontja napra pontosan kiszámítható, de mindhárom számítás eredménye eltér a „nulladik” esztendőtől). Végül pedig azért ostobaság Jézus születésnapját így nyilvántartani és ünnepelni, mert a dolognak végül is semmi köze az évszámláláshoz: a vallás egész misztériumát lerángatjuk a porba, ha jubileumait ilyen profánul tartjuk számon. (A karácsonynak, ha van valami értelme, akkor az egyáltalán nem az, hogy egy vallásalapító állítólag azon a napon született meg: az alkalomnak, a dátumnak ennél sokkal mélyebb, misztikus, transzcendens üzenete van, de még a csillagászati-néprajzi-hiedelmi vonatkozások is több jelentést hordoznak, mint egy „születésnap”. Elképzelem, ahogy a 2000. év karácsonyán felsorakoznak majd komoly emberek kezükben serlegekkel, és megrendülten hallgatják, amint az alkalomra felkért Michael Jackson duóban Madonnával elénekli, hogy „Happy birthday, Jesus Christ”!)
A kerek számokat betegesen tisztelőkkel szemben aprócska kicsi elégtételem: a 2-es számrendszer elterjedése egy kicsit összezavarja a dolgokat, amit én nagyon élvezek. Kifejezetten örömet jelent számomra például az, hogy egy kilobájt, neve ellenére, nem 1000, hanem 1024 bájt!
Február
Valóra vált lassan egy éve dédelgetett tervem: január 29-én kimondtuk a Pánsíp Irodalmi Szalon megalakulását. Első összejövetelünk egyben a Kármin- és Váradi-Sternberg János-díj átadási ünnepsége is volt.
Nagyon szükség volt már olyan alkalmakra, amikor azokkal a szakmabeliekkel, akiknek többsége egyben barátunk is, együtt lehetünk egy hosszú estén át. Az összejövetelek egyéb haszna mellett nem titkolt szándékom egyben az is, hogy újra összehozzam azokat az értelmiségieket, akik a kárpátaljai magyarság politikai megosztottsága miatt nem, vagy alig állnak szóba egymással. Lehetetlen helyzet, hogy míg 25-30 évvel ezelőtt a hatalommal való lojalitás és az ellenzékiség kétpólusú rendszere szakította két táborba az írástudókat, addig most a nagyjából ugyanazokért a célokért létrejött magyar szervezetek közti rivalizálás, ellenségeskedés osztja meg az írótársadalmat. Én kezdettől fogva igyekeztem „felülemelkedni” ezen, tudatosan ellenálltam annak, hogy bármelyik tábor is kisajátítson. Ennek egyrészt az a következménye, hogy nagyjából mindenütt elfogadnak, de – másrészt – sehol sem fogadnak be. Tudják, hogy vagyok, elismerik teljesítményemet, nem feltétlenül tekintenek ellenségnek, de pontosan érzik és érzékeltetik, hogy nem vagyok az ő kutyájuk kölke, így nem számíthatok a segítségükre, vagyis arra, hogy „bevesznek valamilyen buliba”. No, nem mintha akarnék én az ő bulijaikban részt venni, épp csak lassan a kárpátaljai magyarság teljes mozgástere az ő működésük színterévé válik, ahol kívülállónak már nincs keresnivalója.
Nos, ehhez képest tartom én nagy eredménynek, hogy mégis fel tudunk mutatni eredményeket: hogy sem lapszerkesztőként, sem könyvkiadóként nem kellett minden pozíciómat feladnom (amit igen, azt pedig önként tettem), most pedig még itt van ez a Szalon is – sikerült!
Március
Megkaptam a József Attila-díjat – némi szépséghibával. No, nem magának a díjnak van szépséghibája (bár ahogy ezt a plakettet elnézem...), hanem a „környülállásoknak”. Először is: a döntést meghozó szakmai testület már kiértesítette a tíz díjazottat, amikor a miniszter belenyúlt a döntésbe, három nevet kihúzott, és három másikat beírt. Én szerencsére sem az előbbi, sem az utóbbi három közé nem tartoztam, de amikor másnap találkoztam Ladik Katival, bizony nem esett jól a szemébe néznem. (Őt, csakúgy mint Monostori Imrét és Ferenczes Istvánt, kihúzta a miniszter. Nem hiszem, hogy szikrányival is jobban „megérdemelném” a díjamat, mint bármelyikük! Sőt! Ladik Kati már élő legenda, neki komolyabb díj is kijárna!)
A másik, számomra ennél is kellemetlenebb körülmény: a Kárpáti Igaz Szó szépirodalmi rovatának vezetőjeként szólítottak fel az átvételre (másnap a sajtóban is ekként jelentem meg). Annyira meglepődtem, hogy zavaromban alig tudtam kimenni a díjért. Amikor aztán a ceremónia után odamentem az egyik tótumfaktumhoz (egy államtitkár – vagy -helyettes – hölgy, feltűnő, nagy kalapban), és szóvá tettem a tévedést, ti. hogy a Kárpáti Igaz Szónak nincs is szépirodalmi rovata, csak kulturális van, de annak sem vagyok a vezetője, csupán tíz évvel ezelőtt voltam másfél évig munkatársa a lapnak... Nagyon hamar le akart szerelni: ők az Írószövetségtől kapták meg az életrajzomat. Jeleztem, hogy ez aligha lehetett így: ott tudják, hogy ki vagyok. Szerencsére hallgatta a beszélgetést egy másik (gondolom: alacsonyabb rangú) hölgy (merthogy az államtitkárok legfőbb ismérve az, hogy mindig igazuk van), és megígérte: utánanéz a dolognak. Lediktáltam neki, hogy a Pánsíp alapító főszerkesztője vagyok, ezt fel is írta, telefonszámommal együtt. (Az csak utólag ütött szeget a fejembe, hogy vajon miért van az: az összes többi kitüntetett minősítése: író vagy költő vagy irodalomtörténész, és csupán az én esetemben van szükség valami másfajta eredetigazolásra.) A nemzeti ünnep utáni első munkanapon – becsületére szóljon – felhívott telefonon, és elnézést kért a tévedésért: a dolog az ő hibájából történt. Ilyet olyan ritkán hall az ember, főleg minisztériumi főhivatalnoktól, hogy azonnal elérzékenyültem. Történt pedig – így a hölgy – hogy neki közel száz életrajzot kellett egyetlen nap alatt feldolgoznia, és az enyém olvasásában megállt a tíz évvel ezelőtti adatnál. Én már nem akadékoskodtam azzal, hogy tíz évvel ezelőtt sem voltam az, aminek tituláltak, és rábeszélésére a sajtóbéli helyreigazításhoz sem kívántam ragaszkodni („Azt úgysem olvassa el senki!”).
Hasonlóan meglepőek voltak az itthoni reagálások. Írótársaim közül ketten is (Füzesi Magdi, Keresztyén Balázs) nagyjából ilyen szavakat fűztek a gratulációjukhoz: Na végre, hogy Kárpátalja is kapott egy József Attila-díjat!
Április
Költészetnapi megyei iskolai szavalóverseny Bátyúban. Mint korábban oly sokszor, most is meghívtak a zsűribe. Félve írom le, hogy a színvonal évről évre gyengébb. Nincsenek igazán kiugró versmondók, a húsz-egynéhány fős mezőny nagyobbik felét pedig az elődöntőkön ki kellett volna szűrni: megyei versenyen már nem fordulhatna elő sem „éneklés”, sem szövegtévesztés, sem beszédhiba... Mégis évről évre előfordul, növekvő számban.
A szavalóversenyt egyébként most már évek óta „műsor” vezeti be: az iskola magyartanárnője, Szántó Edit taníttat be diákjaival egy „irodalmi zenés összeállítást”. Ebben a műfajban már sok szörnyűséget láttam, az idei, azt hiszem, túltett valamennyin. Valamiféle cserkészdalok és templomi klapanciák váltakoztak „valódi” versekkel, számomra felismerhetetlen koncepció szerint, s az egész egy roppant ízléstelen koreográfiába ágyazódott. A produkció csúcsa az volt, amikor magnófelvételről felhangzott Vári Fábián László gyönyörű Ady alkonya című verse Dinnyés Jóska markáns megzenésítésében és előadásában – és erre a miniszoknyás diáklánycsoport nagyjából shake-lépésekben lejtett össztáncot. Brrr.
Május
A lányom azért nem jár a templomba, mert nem érti, amit a pap beszél. A feleségem pedig azért nem, mert érti.
Kárpátalján ott tartunk, hogy íróink legtöbbjének már aprópénzre sincs mit váltaniuk.
A cinizmus csak addig riasztó, amíg nem találkoztál az ájtatossággal.
Ha nem értjük az egészet, elkezdjük részekre szedni. Aztán a megértett részekből valami egészen más egész áll össze.
Június
Érdekes tapasztalni, milyen indulatokat kavar, ha az ember őszintén elmondja a gondolatait. Ennél is érdekesebb, hogy a szokásosnál picivel markánsabban megfogalmazott vélemény szinte azonnal megosztja, két táborra szakítja mind a szakmabelieket, mind a laikusokat.
Történt, hogy én valamikor 1993-ban, amikor még javában tartott a rendszerváltási eufória, megpróbáltam szerényen megfogalmazni: a kárpátaljai magyarságnak igen nehéz lesz talpra állnia, mert behozhatatlan hendikeppel indul el azon az úton, amely állítólag itt most megnyílik a határon túli magyar közösségek számára. Rá is mutattam, milyen kritériumok alapján vagyunk hátrányosabb helyzetben másoknál: a miénk volt a legkisebb elszakított közösség (leszámítva a burgenlandit); minket vetett a sors a diktatúra legmélyebb bugyrába; mi voltunk a legjobban elszigetelve anyaországunktól. Ekkor írtam le először, hogy a kárpátaljai magyarság „halmozottan hátrányos helyzetű” kisebbség, és a szerves egészként való működésében mutatkozó anomáliák, hiányosságok ennek a helyzetnek a következményei. (A kis lélekszámból következik például, hogy igen szűkében vagyunk a kiugróan nagy tehetségeknek.) Ez a tanulmányom valamikor ’95-ben jelent meg, de különösebb elismerést nem arattam vele, mert azzal, hogy ha burkoltabb formában is, de kifejtettem: magyarságunk válságban van, és a pozitív jelenségek, vitathatatlan eredmények elsorolása helyett a hiányokra mutattam rá – nos, ezzel a „trend” ellenében mozdultam meg. (A sajtó akkor a vívmányainktól, egyedülálló eredményeinktől volt hangos.) A következő évben meghívtak Hollandiába a Mikes Kelemen Kör akadémiai napjaira. Terjedelmes – másfél órás – előadásra kértek fel, és én igyekeztem alaposan felkészülni. Úgy akartam átfogó képet festeni magunkról, hogy egyrészt az is követni tudja, aki sosem hallott Kárpátaljáról, másrészt viszont a téma jó ismerőinek is szerettem volna újat mondani. Ekkor már egyre inkább az volt a véleményem, hogy a kárpátaljai magyarság egyre súlyosabb válságba sodródik, eredményeinél már sokkal „látványosabbak” a krízisjelenségek – és ezt el is mondtam. Itt tapasztaltam először: valaki, aki nem él Kárpátalján, feláll a hallgatóságból (ez esetben egy hollandiai lelkész), és elmondja, hogy márpedig Kárpátalján fényesen fejlődik a magyarság. Ő már kétszer járt ott (!) segélyszállítmányokkal, és azt látta, hogy...
Többeknek mégis tetszett az előadásom – abban a körben nem sokan tápláltak illúziókat Kelet-Európa felemelkedésével kapcsolatban.
1998-ban nagyszabású, negyedévenként megújuló és jelentős időszaki díjakkal kecsegtető, komoly végdíjazású esszépályázatot hirdetett a Magyar Napló. Én a korábbi tanulmányom és a hollandiai előadásom gondolatkörét egyesítve, néhány időközben írt kisebb cikkem problémafelvetését is felhasználva megírtam életem eddigi leghosszabb (és legsikeresebb) tanulmányát Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében címmel. El is nyertem vele az első forduló egyik nagydíját. Közel féléves késéssel aztán kicsit rövidítve meg is jelent a lapban. Az írást később átvette az Erdélyi Magyarság, és sorozatban leközölte az újvidéki Magyar Szó is. Azaz: mind az anyaországban, mind a kisebbségi régiókban publikálásra (és díjazásra) érdemesnek találták azt az írásomat, amelynek fő témája: a kárpátaljai magyarság válsága. Ehhez képest lepett meg leginkább, ami a minap történt.
Előzménye, hogy a Svédországban működő Erdélyi Könyv Egylet reprezentatív interjúkötetébe „interjút” kértek tőlem – és én adtam (leírva kaptam meg a kérdéseket, ezekre írtam meg – nagyjából összefüggő – válaszomat), s ebben elismétlem, újrafogalmazom, továbbgondolom a korábbi esszéimben szereplő téziseket. A kötet összeállítója (Veress Zoltán) igen meg volt elégedve az anyagommal, olyannyira, hogy meghívott a könyv budapesti bemutatójára, azzal, hogy tartsak 15 perces korreferátumot. Ott ültünk a Semmelweis utcai Magyarok Házában egy irdatlanul magas színpadon hatan. Medvigy Endre mint házigazda, Veress Zoltán mint kiadó-szerkesztő, továbbá négy régió képviselői. Az előzetes megállapodásunk az volt, hogy – könyvbemutató lévén – röviden összefoglaljuk a könyvbe adott interjúnk fontosabb gondolatait. Én ehhez tartottam magam, és a rám jutó 15 percben elmondtam, miért gondolom nagyjából kilátástalannak a kárpátaljai magyarság léthelyzetét. Utánam következett a Felvidék képviseletében Dobos László. Alig hittem a fülemnek: felszólalása nagyobbik felében velem foglalkozott – elmondta, hogy Kárpátalján milyen jó nekünk. Ő csak tudja, volt az elmúlt tíz évben vagy négyszer, diplomata-útlevéllel, hivatalos vendégként, az MVSZ társelnökeként, nagyszabású tanácskozások résztvevőjeként, olyan alkalmakkor, amikor egyetlen privát lépést sem tett Kárpátalján: azt látta, amit megmutattak neki. Most meg jön a protokoll-blablákkal! Megállt az eszem! No, nem annyira, hogy ne írjak egy cetlit Veress Zoltánnak: vajon illő-e nekem erre két további percben reagálnom? Bólintott. Dobos közben folytatta: elkezdett az irodalmunkról beszélni (én erről egy árva szót nem ejtettem: demográfiáról, az etnikai határok elmosódásáról, a gazdasági krízis nemzetiségi következményeiről, illúzióvesztéseinkről, magyarságuk morális helyzetéről stb. beszéltem. Ő meg jön azzal, hogy mekkora csoda történt: a kárpátaljai magyar irodalom „kiásta magát a földből”! Ezen elmosolyodtam: no hiszen! Meg is látszik rajta: olyan, mint egy takaros zombi!). Aztán lassan áttért általános dolgokra, de nem mondott az ég egy világon semmit, csak egymáshoz rakta a mondatpaneleket (Trianon átka, egységesülő Európa, össznemzeti összefogás – blabla, blabla). Én a kapott két percemben persze megköszöntem, hogy megosztotta velünk óriási történelmi tapasztalatát, de amit én itt elmondtam, azt azért mondtam el, hogy eloszlassam a rólunk kialakult illúziókat, mert sehová sem vezet, ha megkerüljük a problémákat. Dobos szenvtelen pókerarcot vágott.
És ez még mind semmi!
Mert miután mindenki elmondta a maga régiójáról a mondandóját (Dobos félrecsúszott felszólalása okán a Felvidékről szó sem esett!), azután Medvigy Endre az összefoglalójában újra visszatért rám és Kárpátaljára, és valami olyasmit mondott, hogy Dobosnak azért van igaza, mert Kárpátalján a magyarság értékei Kovács Vilmos és követői munkásságában ragadhatók meg. Beszélt K. V. regényéről és őstörténeti kutatásairól, és név szerint megemlített néhány követőt: Füzesit, Vári Fábiánt és Zselickit.
Aha, gondoltam magamban: most már tudom, miért nem lehet válságban a kárpátaljai magyarság! Azért, mert a 23 esztendeje halott Kovács Vilmos 35 évvel ezelőtt megírta a Holnap is élünket, no meg azért, mert Zselicki minden szökőévben ír egy harmatgyönge verset.
Most már legalább tudom.
(Kovács Vilmos regényét és életművét, magatartását magam is igen nagyra becsülöm – hiszen ennek okán nemegyszer apámmal is szembefordultam; sőt, első regényemet, a Szembesülést is lényegében a Kovács Vilmos-i morális örökség súlya alatt írtam, mint ahogy VFL költészetét is szeretem és magasra értékelem – de hogy jött ez ide?)
Közvetlenül az idei Ünnepi Könyvhét rendezvényei után került sor Keszthelyen a Magyar Írók Millenniumi Világtalálkozójára, ahová előadónak hívnak.
Jó szöveggel készültem: Szereptudat és szereptévesztés a kárpátaljai magyar irodalomban című írásomat olvastam fel. (Ebben nagyjából folytatom azt a gondolatmenetet, amit korábbi hasonló témájú néhány írásomban kezdtem el – Előítéletek és beilleszkedési zavarok, A hontalanság metaforái, Hagyomány-e a provincializmus –, s amellyel szintén kiváltottam egyesek nemtetszését...) Nos, ez az írásom azt taglalta, hogy valamirevaló kárpátaljai magyar költőnél szériatartozéknak számít a küldetéstudat, és a hogy a szerepnek való megfelelés fontosabbnak tűnik magánál a költészetnél. Épp ezért a „közszolgálati” irodalom elsekélyesedni látszik: minden versben ugyanazok az elemek variálódnak: a természeti elemek szimbolikus megjelenítése, a sorsverés bemutatása, Istenhez fordulás, a végső pusztulás látomásos megidézése, a mindenek dacára történő helytállás hősi póza és a mégis felfénylő remény.
Ezzel jól felpiszkáltam a kedélyeket; előadásom után akadt, aki láthatóan vérig sértődött. (Otthoni költőtársam.)
Volt más reagálás is. Mivel az írásom eléggé hosszú, és nem akartam az időkeretből kicsúszni, nem olvastam fel a jegyzeteket, de utaltam rá, hogy mondandómhoz gazdag citátumgyűjtemény járul: ezt a kéziratomból bárki elolvashatja. Pomogáts Béla ült mellettem, ő elnökölt, és ahogy letettem a papíromat, ő azonnal érte nyúlt, elolvasta az idézeteket (amelyekhez szerzőjüket nem írtam oda, lévén a jelenségről beszéltem, és nem a szerzőket akartam kárhoztatni). Szünetben aztán Pomogáts azt mondta: óriási dilettantizmusról árulkodtak a felhozott versidézetek. Ezen magam is meglepődtem, részben mert nem dilettantizmusuk (hanem beszűkült motívumviláguk) miatt hoztam fel őket, részben pedig azért, mert az idézett szerzők ezek voltak: Füzesi Magda, Vári Fábián László, Fodor Géza, S. Benedek András, Bartha Gusztáv, Nagy Zoltán Mihály... (Ha a nevük ott áll az idézetek alatt, talán Pomogáts is mást mondott volna).
Jó barátom, a párizsi Nagy Pali meg azt kérdezte, hogy nem fognak-e engem a kollégáim egyszer megverni a nyilatkozataim és írásaim miatt...
Július
A hamis tudat általában immúnis a saját hamisságával szemben. (H. Marcuse)
A hanyag ember mindig készségesen ad precíz magyarázatot arra, most éppen miért nem tudott precíz lenni.
A dolgok vagy önmagukban igazak, vagy sehogy. Dolgok viszont önmagukban nincsenek. Így hát semmi sem igaz.
Süketek ritkán botfülűek.
Csak eszközeink vannak, céljaink nincsenek. Minthogy pedig céljaink nincsenek, az eszközöket tökéletesítjük, azokat emeljük céllá. (Kosztolányi)
Vajon illik-e a vadászbálba meghívni az állatvédő egylet elnökét?
Az égtájak elnyomják az iránytű egyéniségét.
A sirályok a halat szeretik, nem pedig a tengert.
Veszélyesnek tartom azokat az embereket, akik világnézeti meggyőződésből táplálkoznak vagy csinálnak gyereket.
El ne kívánd haldokló felebarátod fájdalmát. Lehet, hogy ez az utolsó, ami az élethez köti.
Augusztus
Pár hete: a Gyulai Lírafesztivál. Hivatalosabb nevén: A magyar líra az ezredfordulón című rendezvénysorozat. Tizenhat költőt hívtak meg a magyar nyelvterületről gyulai várbéli színpadi szereplésre; ezt megelőzőleg tanácskozás zajlott a békéscsabai könyvtárban: hat komoly, többségükben igen nívós (de egyvégtében nehezen befogadható) előadást hallgathattunk meg. A tizenhat költő lett volna a hozzászóló, de csak néhányan vállalkoztunk az ilyenfajta megszólalásra is. Én készültem: Ahhoz képest irodalom címmel írtam egy kis szöveget, és ezt fel is olvastam. Lényege: a kárpátaljai magyar irodalom mégoly jelentős művei és mégoly eredményes alkotói is „eredetigazolásra” szorulnak, ha a magyar irodalom egészében keresik helyüket. Határon túli és jellemzően kárpátaljai státusunk olyan rezervátum, amelyben elkülönítenek bennünket, de elkülönítettségünkben fel is emelnek: nem tarthatunk számot az érdemi megmérettetésre, de igényt tarthatunk bizonyos kvóták szerint nekünk fenntartott helyekre. Egyik példának éppen a szóban forgó rendezvényt hoztam fel, amelyre nem egyszerűen tizenhat, hanem tíz + hat költőt hívtak meg: tíz magyarországit és hat határon túlit. Elek Tibor, a rendezvény szervezője később rákérdezett: miféle kvótákra gondoltam. Hát ezekre: a hat helyből kettő Erdélyé, és egy-egy jut a Délvidéknek, Felvidéknek, Nyugatnak és Kárpátaljának. Ő erre nem is gondolt, állította; talán ösztönösen választott így. Bárhogy is: én voltam az egy kárpátaljai, ami egyrészt felemelő, másrészt lehangoló, mert nem tudhatom, hogy ha nem lett volna Kárpátalja részére egy fenntartott hely, akkor szóba jöhettem volna-e a tizenhat fős reprezentatív mintában. A kételyemet Margócsy István véleménye sem oszlatta szét, aki rám nézve roppant kedvezően azt mondta ebéd közben, hogy a dologban ugyan van igazság, de én, BDK, már rég nem vagyok ahhoz képest költő.
Szeptember
Ritkán születik jó vers, ha a költő az üres papírra legelőször a saját nevét írja fel.
Annál, ha a hatalom öklével rád sújt, egyetlen rosszabbat tehet veled: ha a tenyerére ültet.
Hinni kényelmes. Tudni hasznos. Kételkedni szükségszerű.
Hedonista az, aki ahelyett, hogy belekapaszkodna, az utolsó szalmaszállal is koktélt akar szürcsölni.
Nyolc napnál gyakrabban ne okozz felebarátodnak nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket.
Még mindig jobb egy társaságból angolosan távozni, mint mindenkitől érzékeny búcsút venni – és maradni.
Az emberek eredendően bűnösek – de nem az eredendő bűnben. Hanem abban, hogy mániákusan parancsolatokat alkotnak, ezeket kéjes örömmel rendre megszegik – s mindezt csak azért, hogy utána élvetegen fetrengjenek a lelkiismeret-furdalásban.
Vajon Dávid nem a bölcsek kövét pazarolta-e Góliátra?
A vakok intézetében mindig szívesen látnak.
Mocskos poharakba nem érdemes tiszta vizet önteni.
Szomorú dolog a hősiesség. (Ljuben Dilov)
Október
Hosszú évek óta nem találkoztam semmiféle cenzúrával, elő nem fordult velem az utóbbi időben, hogy szerkesztők be akartak volna avatkozni írásaim tartalmába. Olyan megesett, hogy valamilyen okból, bizonyára a döntési helyzetben lévők nemtetszése, egyet nem értése okán nem közölték le az anyagomat, de olyasmi, hogy valamely kitétel elhagyására kértek volna...
Cholnoki Győző, aki korábban a most éppen botrányoktól hangos Magyarok Világszövetségében vitt tisztséget és a Kisebbségkutatás című lap szerkesztője (egy ideje kiadója is), kért fel egy tanulmány megírására készülő kötetük részére. A téma: a schengeni határok és a Kárpát-medence magyarsága. Olvasta a témát érintő írásaim némelyikét, ezért kért fel a közreműködésre. Megadta a terjedelmi határokat és a határidőt, és én elvállaltam.
Időben elkészültem az anyaggal, Győzőnek határozottan tetszett; ám arra kért, hogy egy megállapításomat fogalmazzam át, vagy hagyjam ki... Ezen picit csodálkoztam, már csak azért is, mert szokásom szerint nem tényszerű tanulmányt, hanem esszét írtam, egy író, gondolkodó-szemlélődő értelmiségi véleményét. Ha nekem rossz a véleményem a magyar nemzetstratégiáról, akkor nem írhatom az ellenkezőjét, és mivel éppen ez a téma, meg sem kerülhetem. Az írás alatt ott a nevem – ha tévedek valamiben, az az én vállalt tévedésem. S ha az írás egésze megfelel, ha a szerkesztő-kiadó részéről is vállalható, akkor mi lehet az a részlet, ami szúrja a szemét? Megmondta. Azt kifogásolta, hogy név szerint említek benne egy államtitkárt. És ez miért baj, kérdeztem naivan. Azért – így Cholnoki –, mert épp ő adott pénzt a kötet kiadására. (Nyilván nem ő személyesen, hanem a befolyása alá tartozó intézet.)
Ezt megértettem, és udvariasan szabad kezet adtam a szerkesztőnek: módosítsa az államtitkár nevét tartalmazó passzust a saját elképzelése szerint. Ezzel a felhatalmazásommal élt is, kihúzta az utalásomat, de, mint telefonban mondta, a státustörvénnyel kapcsolatban megfogalmazott fenntartásaimat érintetlenül hagyta.
A dolog meglehetősen furcsa. Hogy büdös nekem ez a státustörvény, azt leírhatom (elvégre az én státusomról van itten szó, nemde?), ám hogy felkent főpapját „szóba hozom”, az már „ciki”. Holott az államtitkár nevét akként említem, mint az ügyben hivatalosan nyilatkozót: szó szerint idézve mondatait egy Kárpátalján megjelenő lapnak adott interjújából. Mert talán tanulságos, ide iktatom az eredeti szövegemet:
„Egy ideje sok szó esik a készülő státustörvényről (a határon túli magyarok jogállását rögzítő törvényről), de még senki sem tudta megnyugtatóan és világosan – a frázisokon, általánosságokon túl, konkrét elképzeléseket is vázolva, a törvény tartalmát és alkalmazásának módját ismertetve – elmondani, hogy vajon hogyan enyhítheti ez a törvény az európai tömbökbe csatlakozó Magyarország részéről kötelezően bevezetendő idegenrendészeti szigorításokat (pl. vízumkényszer, magas biztosítási összegek, jogkorlátozások stb.), milyen mértékben szolgálja majd a határon túli, így kárpátaljai magyarság valódi érdekeit és igényeit.
Ennél is nyugtalanítóbb, hogy nem tudni, melyek lesznek azok a kritériumok, amelyek alapján majd különbséget lehet tenni az eleve potenciális bűnözőnek vagy legalábbis nem kívánatos elemnek tekintett ukrán állampolgár, illetve az anyaországával fizikai kapcsolattartásra törekvő ukrajnai magyar ember között – és vajon elegendő-e ehhez a különbségtételhez egyetlen szempontként a nemzeti hovatartozás. Ha pedig igen, ez a hovatartozás miképpen definiálható majd olyan közegben, ahol nem számítanak különlegességnek sem a vegyesházasságok, sem az ebből születő gyermekek; ahol egymás nyelvét a többnyelvű közegben nem ritkán anyanyelvi szinten beszélik az együtt élők; ahol előfordul: a magyar családok gyermekei nem járnak magyar iskolába, az orosz, ukrán családokéi viszont egyre gyakrabban igen; ahol a nyelvszigeteken és szórványokban élők újabb generációja már nem tanulta meg nagyszülei nyelvét (de nemzetiségüket megörökölték); ahol sok ezren akadnak, akik cigány nemzetiségűnek, de magyar anyanyelvűnek vallják magukat; ahol a görög katolikus magyarokat vallási alapon ukránokként regisztrálták, s ezt a fél évszázada történt torzítást igen kevesen igazíttatták helyre; ahol ismeretlen azok száma, akik 1944-ben magyar nemzetiségük megtagadása árán úszták meg a munkatáborokat, s azóta utódaikkal együtt hivatalosan most is viselik az akkor bediktált nacionálét; ahol minden időben igen jelentős volt az ún. »bizonytalan nemzeti identitású« lakosok száma, akik az éppen érvényes kurzusnak megfelelően (és saját érdekeik, céljaik szerint) hol ilyen, hol olyan nemzetiséget és anyanyelvet vallottak magukénak; stb.
Mindez azt jelenti, hogy sem a keresztlevél, sem az iskolai bizonyítvány, sem a szülők nemzetisége, sem a nyelvtudás, sem a nemzetiség »megvallása« nem lehet (nem lehetne) olyan kritérium, amelynek segítségével igazságosan és megfelelő biztonsággal ki lehetne választani a kárpátaljai lakosok közül a státustörvény hatálya alá esőket. És ha nyugtalanságot ébreszt az, hogy ebben a kényes kérdésben még nem ismeretes semmilyen hivatalos álláspont és semmilyen kidolgozott szempontrendszer, akkor egyenesen aggodalmat (sokakban felháborodást) kelt az az elképzelés, hogy annak eldöntésére, ki kaphat Kárpátalján határon túli magyar státust, a legitimnek mondott helyi érdekvédelmi szervezet kaphat felhatalmazást. Abban, hogy a magyarországi hivatalos vélemény ennek a felhatalmazásnak a megadását elképzelhetőnek, sőt szükségesnek tartja, nem lehet kétségünk; elegendő az illetékes államtitkár, Németh Zsolt szavait idézni egy beregszászi lapnak adott interjújából, mely szerint: »Természetesen valamilyen szisztematikus formát is kell találni a határon túli magyar státus elismeréséhez, illetve annak igazolásához. Végül is a határon túli érdekvédelmi szervezetek feladata lesz eldönteni, hogy az illető jogosult-e a határon túli magyar státus elnyerésére.« [Státustörvény és kettős integráció. BeregInfo, 2000. júl. 24-30. (4. évf., 29. sz.)] A riporter kérdésére, hogy ez nem emeli-e meg túlságosan a magyarságszervezetek »ázsióját«, a válaszoló kifejti: ugyan miért lenne az baj, ha egy érdekvédelmi szervezet tekintélye megnő?
Az aggódók egyikeként itt most nem vállalkozom annak kifejtésére, mi a bajom a legnagyobb, elnöke révén ukrajnai parlamenti képviselettel is rendelkező, s ennek okán egyedül legitimnek mondott kárpátaljai magyarságszervezettel, miben látom tevékenységük hibáit és ellentmondásait, miért gondolom úgy, hogy sokszor inkább saját érdekeiket (és nem a magyar lakosság egészének érdekeit) védik – ezen fenntartásaimat más tanulmányaimban már megfogalmaztam. Sommás véleményemként álljon itt most annyi, hogy szerintem roppant egészségtelen megoldás lenne ilyen fajsúlyú kérdés eldöntését egy olyan szervezet kezébe adni, amely politikai pártként működik (s ekként erős világnézeti-ideológiai preferenciákkal rendelkezik), amely kirekesztő magatartást tanúsít nem csupán azokkal szemben, akik másként gondolkodnak a helyi magyarság boldogulását illető főbb kérdésekben (lásd például az autonómia-vitát, amely elindítója lett a beregszászi és más tagszervezetek kiválásának és újraalakulásának), hanem azokkal szemben is, akik egyéni tevékenységükben vagy a köréjük szerveződött civil (például szakmai) szervezet vagy vállalkozás (például könyvkiadó) keretében igyekeznek függetlenségüket megtartani. A Magyarországról érkező anyagi támogatás újraelosztásában gyakorolt kisajátító szerepe mellé most még megkapná azt a felhatalmazást is, hogy »faji« kérdésekben döntsön: megállapítsa ki a (jó? megbízható? igazi? hű?) magyar, s ki nem az. Ennek révén olyan befolyásra tenne szert, ami véleményem szerint megengedhetetlen, egységteremtés helyett tovább mélyítené a kárpátaljai magyarság amúgy is súlyos megosztottságát – mert hát hihető-e, hogy egy ilyen szervezet ebben a döntésben is ne a saját vonzódásait, érdekeit és szempontjait érvényesítse?
Mindez egyéb súlyos függőségei mellett még »saját« szervezete előtt is kiszolgáltatottá tenné a kárpátaljai magyarságot, annak szinte minden rétegét. Nem titok, hogy ezrek, talán tízezrek élnek ma abból, hogy a határon kis motyójukat átcsempészve piacolnak (ezt nem jókedvükben teszik, hanem más megélhetési lehetőség hiányában), igen jelentős a Magyarországon hivatalosan vagy illegálisan munkát vállalók száma, sok fiatal folytatja ott tanulmányait és az értelmiségi elit számára is egzisztenciális kérdés az anyaországgal való rendszeres kapcsolattartás (alkotói és kutatói ösztöndíjak, meghívások, részvétel a nemzeti művelődés vérkeringésében, publikációs és szereplési lehetőségek stb.). Ha ezek az adottságok a vízumkényszer bevezetése és a státustörvény kiskapu-nyitása után csak annak függvényében lesznek elérhetők-megtarthatók vagy elveszíthetők, hogy valakit határon túli magyarnak minősít-e egy politikai szervezet, az nem jelent kevesebbet, mint hogy ennek a döntési jognak a birtokában ez a szervezet szinte »élet és halál« urává válik.
Figyelembe véve az elmondottakat, véleményem szerint roppant körültekintően kell kidolgozni egyrészt azokat a kritériumokat, amelyek alapján behatárolhatóvá válik majd a státustörvény hatálya alá esők köre, másrészt annak elbírálását, hogy egy-egy személy beletartozik-e ebbe a körbe, azt egy független, pártatlan (és ezért szerintem nem kárpátaljai) szakmai bizottságnak kellene elbírálnia.
És még így is, minden körültekintés és óvatosság ellenére, ha sikerül is egyidejűleg érvényesíteni a pártatlan szigort és az emberiességi tényezőket is figyelembe vevő méltányosságot, még akkor is lesznek elégedetlenségek és felháborodások, indulatok és vádaskodások, feljelentések és viszontintézkedések.
Mert hogy senki ne ringassa magát abba az illúzióba: a státustörvény majd egy csapásra megoldja a határon túli magyarság súlyos problémáit. Alig hihető, hogy amíg a rendszerváltozás utáni első szabad évtized (!) alatt semmi nem történt annak érdekében, hogy a szomszédos országokból érkező magyar kisebbségiek jogilag ne turisták, devizakülföldiek, idegenek legyenek anyaországukban (azaz: még a mostani helyzetet sem sikerült megoldani), addig majd az EU-csatlakozásig hátralévő 1-2 esztendőben (!) a várhatóan nagyságrendekkel súlyosabb problémák (pl. vízumkényszer) mindenki megelégedésére megoldódnak. Ehhez – számomra úgy tűnik – sem elegendő idő nem áll rendelkezésünkre, sem a magyarországi politikai szándékot nem érzem eléggé megfontoltnak, eltökéltnek, sem pedig – legyünk őszinték – a határon túli, így a kárpátaljai magyarságot sem tartom felkészültnek arra, hogy az új helyzetben adódó nehézségeket »nagykorúan« kezelje.”
Ez így szerintem korrekt megfogalmazás volt, Németh Zsoltot (akivel egyébként egy időben baráti viszonyban lévőnek mondhattam magamat) saját mondatai révén aposzrofáltam, és fogalmam sincs, miért kellett kihúzni a rá való utalást.
November
A múlt hónapban is megtettük szokásos magyarországi előadáskörutunkat. Ezúttal kicsit „sajátos” felállásban: Dupka György, Nagy Zoltán Mihály, és mi ketten Évával. Különös pedig azért volt, mert Gyuri révén nem irodalmi, hanem „politikai” jellegűvé vált csapatunk.
Négy napon át tartottunk előadásokat és rendhagyó irodalomórákat. Szerepléseink egyértelműen sikert arattak akkor is, ha néhol irodalomról nem sok szó esett. Viszont – nem most tapasztalom először – az éppenséggel irodalmi estre érkező közönséget sokkal jobban érdekli az, amiről Gyuri beszél, mint az, amiről NZM vagy Éva vagy én. Illendőségből meghallgatják a magyar irodalom problémáiról szóló fejtegetéseket, az írói megnyilvánulásokat, felolvasásokat, de akkor szólunk szívük szerint, amikor a trianoni sorsverésről, a orosz megszállásról, a malenkij robotról, az elhurcolt papokról stb. beszélünk, amikor elsoroljuk a sanyargatottságok és mellőztetések tényeit, kicsit talán fel is tupírozzuk, hadd szörnyülködjenek – de utána kötelezően feloldjuk a feszültséget: bizakodva kijelentjük, hogy mindezek ellenére mi kitartunk, felemelkedünk, sőt: győzünk – mert nálunk az igazság, velünk a hit, és meggyőződéses magyarságunk átsegít minden vészen.
Gyuri szó szerint ennek az elvárásnak felelt meg, de még rá is tett egy lapáttal: ebben a hősi küzdelemben az általa képviselt kárpátaljai politikai erők szerepét hangsúlyozni roppant szükségesnek és helyénvalónak gondolta.
Ő volt a bizakodó politikus, mi hárman a szkeptikus írók. Alaposan ellent is mondtunk egymásnak szinte minden alkalommal. Mi azt mondtuk, hogy az ország egy csődtömeg, a magyarság nyomorszinten él és felmorzsolódik, az intézményrendszere (beleértve a kisebbségi szervezeteket is) csapnivaló. Ő azt mondta, hogy Ukrajna túljutott a holtponton, s éveken belül felemelkedik, hogy a magyarság roppant politikai aktivitással küzd a jogaiért, és a köreiben szervezett vállalkozói tevékenység átsegíti a nehézségeken, hogy ebben mekkora szerepe van a szövetségeknek, közösségeknek, egyesületeknek, társaságoknak stb. Ő azt mondta, hogy felzárkózás Európához, mi azt mondtuk: végleges leszakadás. Mi azt mondtuk, hogy az anyaország gondoskodása éppenséggel ellentmondásos, ő azt mondta, hogy a státustörvény majd mindent megold (de hogyan? s kinek?), s amit az nem, azt majd a külhoni magyar állampolgárság (hogy miként lehet ezt az egymást kizáró két dolgot egyszerre képviselni, az Gyurinak nem okozott fejfájást).
Hát így beszéltünk el egymás feje fölött, mi, leendő státusmagyarok.
Még mindig jobb, ha latrok beszélnek önmegtartóztatásról, mint ha impotensek.
Nem őszintén írni nehéz, hanem úgy élni, hogy mindig őszintén írhassunk.
Öreg hiba, ha a keszegnek illúziói vannak a csuka lelkiismeretét illetően.
December
Béres Barna szerkesztő arra válaszolva, mit vár az új évezredtől: „Nem kérnék arcpirítóan túl sokat. (...) Csupán annyit, hogy a hullámveréstől valami érdemtelenül kegyes véletlen folytán nálam felejtett egérrágta vászonvödörrel megkíséreljek legalább annyi vizet kimerni a mindennapok kaján vihara korbácsolta tengeren bukdácsoló, hollandisajt-monolitságú sajkámból – amilyenben honfitársaim tízmilliói is evickélnek –, aminek híján hozzákezdhetnék legalább a lékek nagyjának az eltömítéséhez.” (Kárpáti Igaz Szó, 2000. dec. 30.)
– Ez azért nem semmi, ahogy Pesten mondanák.
No, vége ennek az évnek is. Még egy kicsi, és már nem kell azon vitatkozgatni, mikor kezdődik az új évezred. De azért a sok felhajtásnak még nincs vége: a következő év is millenniumi! Nekem már borsódzik a hátam, ha ezt a szót meghallom. Egy ideje már a zsákbanfutás vagy a horgászverseny is millenniumi – nevetséges! Miközben én viszolygom az egésztől, és rosszul leszek, valahányszor meghallom, hány milliárd forintot költenek a szilveszteri csinnadrattára (miközben a kórházak filléres gondokkal küszködnek), aközben Orbán Viktor azt mondja, hogy még soha nem volt ilyen szép ünnepe a magyaroknak.
Igaz: mondhatná-e az ellenkezőjét a magyar miniszterelnök?!
A magam részéről sem ettől a nagy szentistváni-keresztényi évfordulótól, sem mástól nem vagyok meghatódva. Kényszeredetten kászálódok ki az ágyból padlásszobánkban pár perccel éjfél előtt, hogy Apuékkal egy szinttel lejjebb összcsaládilag koccintsunk. Jól időzítve, rutinosan nyitom a pezsgőt; ahogy durran, kezdik is kongatni a tizenkettőt. Megtelnek a poharak, koccintunk, megcsókoljuk egymást, a tévéből már szól a himnusz, szótlanul állunk. Összeakad a tekintetem a négy nap múlva 16 éves fiaméval. Mérhetetlenül unja a dolgot, alig várja, hogy a kiszabott koreográfia véget érjen. Észreveszi rajtam, hogy „rajtakaptam”, de mert látja: én is minden vagyok, csak nem meghatott, hát vág egy mosolygós grimaszt. Én meg rákacsintok.
No, így talán rendben. Ha mindenképpen kezdődnie kell most valaminek, számomra kezdődjön ezzel az összekacsintással a harmadik évezred.
Megjelent: Beszélő folyóirat, 2001/szeptember
kreatív szöveg-tartalom fejlesztés
Páratlan napokon