Miből gründoljunk magánkiadót?
Válságban van az ungvári Kárpáti Kiadó. Ezt, azon túl, hogy az intézmény vezetői sajtóban-tévében épp elégszer elpanaszolták, onnan is tudni lehet, hogy a kiadó újabban furcsa leveleket írogat. A kárpátaljai magyar írók, publicisták éves almanachjában, az Évgyűrűk c antológiában szereplő szerzők például nemrégiben felszólítást kaptak a papírárak és a nyomdai költségek drasztikus emelkedése miatt – mondjanak le honoráriumukról. A felszólítás nemcsak azért tűnik furcsának, mert a kiadó ezeket az írásokat annak idején megrendelte a szerzőktől, és a megjelentetés pillanatáig szó sem volt a honoráriumok ki nem fizetéséről, hanem azért is, mert a veszteségekre való hivatkozással egyidejűleg a kiadó az antológia árát csaknem 800 százalékkal, igen, nem tévedés: nyolcszáz százalékkal emelte. A tavalyi még 65 kopekba került, az idei – amely egyébként tíz oldallal még kurtább is – már öt rubelbe. A kiadó levelében ugyanakkor az áll, hogy e meredek áremelés ellenére a kiadványon 10 ezer rubel veszteség keletkezett.
A Kárpáti Kiadó minden tekintetben tipikus szülötte a szovjet állami könyvkiadásnak. Évtizedeken át magas állami dotációban részesült, ennek következtében vízfejű gyerekké nőtt felszaporodott apparátusa, szinte minden „munkás” szerkesztőre jutott egy-egy semmittevő főnök, vagy ha az nem, hát aktatologató irodista. A szerkesztők nevetségesen alacsony éves normákkal dolgoztak (-nak!), így hát, ha kiszámítjuk, egy-egy könyv megjelentetése érdekében a kiadó hány embernek hány havi fizetést adott, egészen elképesztő adatokat kapunk az állami könyvkiadás hatásfokát illetően. Mindez belefért az állami dotációba, mint ahogy a mesterségesen alacsonyan tartott könyvárak is: egy-egy kis példányszámú verseskötet szerzője könyvének teljes példányszámát felvásárolhatta a honoráriumából.
Megtakarítás vagy nagytakarítás?
Vegyük még mindehhez hozzá, hogy a kiadó kitűnő üdülőhelye volt kirúgott pártapparatcsiknak és pártlapszerkesztőnek, elbocsátott nyomdaigazgatónak és menesztett egyetemi tanárnak. A magyar szerkesztőség munkáját hosszú ideig magyarul rosszul tudó és a magyar irodalmat egyáltalán nem ismerő vezető káder irányította. (Aki egyébként – áttelepülvén – most a magyarországi könyvkiadás szakmai tekintélyét öregbíti.) Kiegészíthetjük még a képet a „feleség” státusú írónékkal és kádernékkal vagy a kontraszelekció szamárlétráján szépen emelkedő karrieristákkal, megtűzdelhetjük merev ideológiával és magas fokú szakmai hozzá nem értéssel – és előttünk is áll a szovjet állami könyvkiadás mintapéldája: a köztársasági kategóriájú, Népek Barátsága Érdemrendes Kárpáti Kiadó.
A kiadó, amelyről most az önelszámolásra történő áttérés első őt percében kiderült, hogy működésképtelen. Működésképtelen annak ellenére, hogy az elmúlt egy-másfél évben átmentési, túlélési kísérletek színhelye: csökkentették az apparátust (most már két szerkesztőre jut egy főnök vagy adminisztrátor), lemondtak egyes helyiségekről, éves tervükből kihuzigálták a legveszteségesebb kiadványokat. A magyar írók, akiknek eddig gyakorlatilag egyetlen lehetőségük volt a Kárpáti Kiadónál történő megjelenés, most megdöbbenve tapasztalják, hogy e takarékoskodási próbálkozásnak legelőbb a magyar szerkesztőség látta kárát. Holott a magyarországi kiadókkal kiépült kapcsolat és a közös könyvkiadás révén évtizedeken át épp ez a szerkesztőség volt a kiadón belül az egyik legeredményesebb. Most mégis rajtuk kezdték a fukarkodást: öt szerkesztőből kettő maradt státusban, elvették két saját szobájukat (az egyikbe büfé került!), és éves tervüket is jócskán megnyirbálták, mondván, hogy kiadványaik ráfizetésesek.
Nem is olyan rossz magyar könyvek szerkesztőjének lenni manapság a Kárpáti Kiadónál: minél kevesebb kiadványt rendeznek sajtó alá, annál több a megtakarítás a kiadói költségvetésnek. Keserűségében a régi vicc jut az ember eszébe: a ráfizetéséről panaszkodó kereskedőt megkérdezik, ha ilyen rosszul megy a bolt, miből él meg. Hát abból, hogy szombaton zárva tartok – válaszolja. Nos, e logikát követve könnyen juthatnak a kiadói vezetők is arra a következtetésre, hogyha magyar szerkesztőséget be kell zárni, és kizárólag nagy példányszámban – ennek érdekében természetesen oroszul vagy ukránul – megjelenő krimiket, szakácskönyveket, sci-fi-, horror- vagy erotikus kiadványokat érdemes megjelentetni.
Félő, mindez azzal jár, hogy míg évtizedeken keresztül politikai akadályai voltak Kárpátalján a magyar irodalom fejlődésének, azaz a Kárpáti Kiadónál könyvhöz csak a szocreál keretében fogant művek szerzői juthattak, addig most, e félig sem megvalósult demokrácia közepette a piacgazdaság farkastörvényei uralkodnak el, és mivel ezek ellenében a nemzeti kisebbségeket semmilyen jog, törvény nem védi, az alig kétszázezres népcsoport szellemi elitje gazdasági okok miatt esik el újra az önmegvalósítás lehetőségétől.
Mi hát a megoldás?
Nyilván: jól működő, kis létszámú magyar magánkiadó létesítése, amely esetleg sikerkönyvek, kommersz kiadványok nyereségéből vagy akár bérmunkákból tudná a kárpátaljai magyar írók-költők kis példányszámú és ezért mindenképpen veszteséges könyveit finanszírozni.
Ám ennek is vannak mind jogi, mind gazdasági okai. És még az előbbiek lassan megoldódhatnak, az utóbbiak igen súlyosak. Elegendő, ha a permanens papírhiányt és az állami terjesztés monopolhelyzetét említjük, vagy azt, hogy a többnyire elavult technológiájú nyomdák kapacitásának javát állami megrendelés köti le. Aki tehát magánkiadót akar indítani, annak meg kellene várnia, amíg a papírgyárak és a nyomdák is magánkézbe kerülnek, illetve az alternatív terjesztőhálózat is kiépül. És ha mindez össze is jönne, akkor is ott a kérdés: egy anyagi jóléttel éppenséggel nem hivalkodó társadalomban kispénzű nemzetiségi írók ugyan milyen tőkével alapíthatnának kiadót?
A teljes gazdasági krach szélén álló ország – értsük ezen akár a Szovjet Birodalmat, akár az önállósuló Ukrajnát – a volt ellenségeitől kikunyerált kölcsönöket aligha invesztálná egy ilyen vállalkozásba, mint ahogy az az idő is végtelenül távolinak tűnik, amikor majd kárpátaljai magyar gyártulajdonosok, bank- és tőzsdekirályok csapnak fel mecénásnak.
Miből gründoljunk hát magánkiadót?
Talán csak nem abból a honoráriumból, amiről nem mondunk le az állami kiadónál?
